1986 április 26-án a világ eddigi legnagyobb ipari katasztrófája rázta meg az emberiséget. Felrobbant a Csernobili Atomerőmű 4-es blokkja, és vele együtt egy birodalom hazugságokra épített mítosza is repedezni kezdett. A világot megrázó katasztrófa nemcsak radioaktív felhőt szabadított Európára, hanem százezrek életét pecsételte meg: kitelepített családokét, halálba küldött munkásokét, félrevezetett fiatalokét és azokét, akik évekkel később is viselték a következményeket. Miközben a rendszer titkolózott, az evakuálás részeként a hatóságok a robbanás másnapján elvágták a telefonvonalakat Pripjaty városában, és embereket küldtek a mérgezett zónába anélkül, hogy megmondták volna nekik az igazat. Dr. Szöllősy Tibor ideggyógyász főorvost – aki akkor a técsői kórházban dolgozott – hetekkel a robbanás után vezényelték a helyszín közelébe. A napjainkban 85 éves, Magyarországon élő nyugalmazott orvos, aki nem mellesleg a 12 fős kárpátaljai vezetőtestület egyetlen ma is élő tagja, nem tudta pontosan, hová megy, mi lesz a feladata, és milyen veszély veszi körül. Az egy hétre tervezett kiküldetésből végül egy hónap lett. Negyven év távlatából most megrázó őszinteséggel idézi fel a néma falvakat, a sugárfertőzött mezőkön sátrakban alvó komszomolistákat, a szennyezett munkásokat és a mindent beborító csendet. Szerinte Csernobil nemcsak atomkatasztrófa volt, hanem egy rendszer erkölcsi összeomlása is.
Szabó Sándor
– A szovjet hatóságok – élükön Mihail Gorbacsov főtitkárral – napokig titkolták a balesetet. Ön hogyan értesült arról, hogy Csernobilban nukleáris katasztrófa történt?
– Úgy, mint több százezer vagy millió ember: foszlányokból. A „kontyos rádió” adásából, egyik ismerős a másiknak mondta, hogy valahol messze, Kijev környékén van egy település, Csernobil, amelynek a nevét akkor hallottuk először. A Pripjaty városa mellett 1972 és 1977 között megépített Lenin atomerőműről is akkor hallottunk először Kárpátalján, ugyanis a Szovjetunióban minden hétpecsétes titok volt, ami az atomenergiával kapcsolatos. Nem is nagyon izgatott minket. Akkor kezdtem utána olvasni a hátterének, amikor kiderült, hogy kárpátaljai orvosokat küldenek a helyszínre.
– Miért pont önre esett a választás… Mit tudott akkor a radioaktív sugárzás veszélyeiről, a sugárbetegség tüneteiről?
– Jött az egészségügyi főosztályról egy ukáz (parancs), hogy orvosokat kell küldeni az úgynevezett 2-es zónába, amely körülöleli az abszolút szennyezett 30 kilométeres tilalmi övezetet, mert problémák vannak, ugyanis a kitelepítés nem hozta meg a várt eredményeket. Ezekbe a falvakba helyezték el a visszavágyó kitelepítetteket. Az igazgató főorvosom behívott, és megkérdezte: tudod-e, hol van Csernobil? Nem röstelltem a tudatlanságomat, mert ő sem tudta. Elővettünk egy térképet, és megnéztük. A főorvos azt mondta: ideggyógyászt vagy elmegyógyászt kell küldeni a csernobili övezetbe. Azt kérte, hogy a tizenkét beosztottamból válasszak egyet, akit elküldenek. Elkezdtem lapozgatni magamban: ez fiatal, annak gyerekei vannak, az beteges. Addig számolgattam, míg rájöttem, hogy nekem kell menni. Mert, ha bárkire rámutatok, azt mondják: élt a lehetőséggel, főorvosként mást küldött maga helyett. Felhívtam az egészségügyi főosztály akkori vezetőjét, hogy megkérdezzem, mi lesz ott a feladatom. A válasz az volt: majd ha megérkezel, megtudod. És letette a kagylót. Gyakorlatilag semmit nem tudtunk a sugárbetegségről. Halvány fogalmunk volt róla, hogy létezik ilyen betegség. Hirosimáról hallottunk, mert azt másképp állították be: az amerikai agresszorok, meg a többi. De a sugárbetegségről semmit nem tudtunk. Halvány gőzünk sem volt.
– Gyógyszereket, felszerelést kaptak?
– Azt mondták, gyógyszerekkel, műszerekkel felszerelve kell megjelenni. Mivel továbbra sem voltam tisztában azzal, milyen feladatkörök várnak rám ott, ismét felhívtam a főosztályvezetőt. Aki azzal kezdte, mit akarok már megint. Érdeklődnék, mire lesz szükségem ott – kérdeztem, amire az volt a válasz, ha még szeretnék továbbra is főorvosként dolgozni, akkor oldjam meg és ismét rám csapta a kagylót. Megkérdeztem a kollégákat: ha ti kerülnétek ebbe a helyzetbe, mit vinnétek magatokkal? Voltak „színes” válaszok is: ne felejts vodkát vinni, mert biztos ott sincs, vagy ha van, kevés. Végül fájdalomcsillapítókat, gyulladásgátlókat, görcsoldókat pakoltunk be.
– Mikor érkeztek meg a térségbe? Milyen állapotok fogadták a helyszínen?
– Négy héttel a robbanás után, május végén. Másfél napot utaztunk. Ahogy közeledtünk, egyre gyérült a forgalom. Aztán az utolsó kilométereken megjelentek a sorompók. Már nem lehetett átmenni ellenőrzés nélkül. Hatalmas lajtkocsikat láttunk, mellettük védőruhás, álarcos alakokat. Slagokból mosták az utat, az árkot, mindent maguk körül. A mi járműveinket is csuromvizesre mosták, a keréktől a tetejéig. Akkor erősödött meg bennünk, hogy itt nagy baj lehet. Az út mentén táblák voltak: az erdőbe bemenni, gyümölcsöt fogyasztani, fűre ülni veszélyes. Aztán letértünk az aszfaltútról, és mintha a 18. századba érkeztünk volna. Mezei utakon, sűrű erdőkön keresztül érkeztünk meg végül egy Borovka nevű faluba, amely a 30 kilométeres zóna szélén terült el. Egy hétre mentünk, egy hónap lett belőle.
– Hol szállásolták el Önöket?
– Egy félkész iskolában. Éppen csak födém, ajtók, ablakok voltak, de semmi más. Nem volt kivakolva, nem volt padló. A pufajkánkon aludtunk. Én a jövendőbeli öltöző-WC-ben rendeztem be az orvosi fogadószobámat. A fogadó bizottság azt mondta: nagyon örülünk, hogy megjöttek, és van rögtön egy kérésünk: ne kérjenek semmit, mert nekünk semmink nincs. Ebben az egyben nem hazudtak. A jövendőbeli iskola igazgatója a szomszédban lakott, már első nap bejött hozzám, hogy gyógyszert kérjen a vérnyomásproblémáira. Hogy meghálálja, kimutatott az ablakon és felvilágosított, hogy a kerítésen túl már az egyes zóna van. Hozzátette: még nincs WC, ezért, ha a férfiak vizelni mennek, háttal forduljanak Csernobilnak, mert a sugarak bántják a férfiasságot.
– Látta a felrobbant reaktort?
– Magát a robbanás helyét nem láttam. De egyszer eltévedtünk, mert tizennyolc települést kellett ellátnunk, térkép nélkül. Behajtottunk az 1-es zónába, és akkor ocsúdtunk fel, amikor megláttuk a hatalmas rádiólokátort.
– Orvosként milyen esetekkel találkozott?
– Az ottani falvak kis létszámúak voltak, mintha tanyák lettek volna szétszórva az erdőkben. Jellemzően idős emberek laktak ott, az ott élektől tudtam meg, hogy a fiatalok már régen elmentek. Volt kéztörés, cukorbeteg krízis, vérnyomásos krízis, epilepsziás roham. Ami később visszagondolva feltűnt: 30–34 fokos hőség volt, mégis nagyon sok volt a meghűléses tünet azoknál az embereknél, akik a katasztrófa likvidálásában vettek részt: torokfájás, köhögés. Csak utólag gondoltam rá, hogy az nem meghűlés volt, hanem a radioaktív anyagok hatása. A szerencsétlen emberek azt szívták be. A munkások lóhalálában dolgoztak, gyakran a nagy meleg miatt egy szál alsónadrágban, félmeztelenül. Senki nem mondta, hogy ez veszélyes vagy halálos, de érezni lehetett a feszültséget. Az emberek sejtettek valamit, de nem tudták pontosan, miről van szó. Mintha rettenetes ordítást hallana az ember a háta mögött, és tudná, hogy vadállat van mögötte, de nem látja.
– Tudták, hogy mekkora sugárzásnak voltak kitéve?
– Nem. Második nap hajnalban felébresztett egy katona: a központból keresik az orvost. A vonal túloldaláról a hang azt kérdezte tőlem: mekkora sugárzási szintet mértem aznap, mekkora a szennyezettség. Egy pillanatra elhallgattam. Mondom: mivel mérjem? Azt mondták, Geiger–Müller-féle műszerrel. Mondom: hol a fenében van nekem olyan? Nem is láttam életemben, csak tudtam, hogy van. Azt mondták, az első számú kötelességem a szennyezettség mérése. Mentem az ottani nagyfőnökhöz. Azt mondta: oldjam meg. Végül az élelmezéssel megbízott huszti különítmény segített, mert nekik volt egy sugárzásmérő műszerük. Kiderült róla, hogy tankok, autók, ágyúk, repülők szennyezettségének mérésére alkalmas. Az utasításban benne volt: a megengedett eltérés a tényleges adatoktól 30–50 százalék.
– Mit mutatott ez a műszer?
– Az erőműnél dolgozó munkásokon próbáltuk ki először a műszert, akik többnyire elcsigázva érkeztek vissza a szálláshelyükre. A hajuknál, szakálluknál folyamatos sípolás volt. Azon a testrészen, ahol nem volt szőrzet, ott csak megszakításokkal jelzett. De félcombtól lefelé, a térdnél, lábszárnál, lábfejnél visított a műszer, mintha segélykérés lett volna. Mindegyik szennyezetten jött vissza, és mindennap ki volt téve a sugárzásnak. Elkezdtem érdeklődni a mérési adatok felől, arról tájékoztattak, ha Csernobil felől fúj a szél, akkor 2,1-2,2 milliröntgen/óra érték szokott lenni, ha megfordul a széljárás, akkor 1,8/1,9. Azt, hogy pontosan merre van az erőmű, abból lehetett megtudni, hogy a fák törzsének Csernobil felé néző oldala vörösesbarna színű volt. Reggel felkeltem, kimentem, megnéztem, honnan fúj a szél, és bediktáltam: ma nálunk 2,1 van. Egy hónapig én voltam a „mologyec”, mert mindig eltaláltam. A másik oldalon megerősítették: érdekes, náluk is ugyanannyi van. Ebből ki lehet következtetni, hogy milyen hazug vagy haszontalan embertelen hozzáállás volt a vezetőség részértől.
– Lelkileg mi volt a legnehezebb?
– A nagy csend. Se templom, se harang, se szomszéd, aki átkiabál, se kocsi, se szekér. Csak a nagy csend, a nagy hőség és az állandósult feszültség, stressz az embereken: gyorsan elvégezni a munkát, eltűnni innen, mert baj van. Csak a szovjet vezetékes rádiók, amelyeket gyakran falra akasztva használtak, törte meg néha a fájdalmas csendet. Este azt mondták, hogy a nap folyamán alig emelkedett a szennyezettség, reggel pedig azt, hogy jelentősen csökkent. Nem tudtuk megfejteni, hogy ami este alig növekedett, az reggelre hogyan tudott jelentősen csökkenni.
– Volt olyan pillanat, amikor azt hitte, nem tér haza?
– Nem. Mert ahhoz, hogy az ember féljen valamitől, tudnia kell, mitől fél. Ott helyben nem tudtuk. Amit ma tudok a sugárbetegségről, azt utólag a szakirodalomból tudtam meg. Amikor hazaértem, kiszálltam a kocsiból, levetkőztem alsóra, és úgy mentem be a lakásba. Az asszisztensem és a sofőröm néhány évre rá meg is halt, az egyiket hererák, a másik tüdődaganat vitte el.
– Azok közül, akikkel ott volt, hányan élnek még?
– Nem hiszem, hogy él bárki is közülük. Tizenketten voltunk a vezető testületben, és tizenegyen meghaltak az első öt évben. Volt egy derekas szakemberekből álló kárpátaljai magyar brigád. Hat-hét évvel később érdeklődtem felőlük lakóhelyükön. Azt mondták: ne tessék keresni, senki sincs közülük életben. Háromszoros bért és háromszoros szabadságot ígértek az embereknek. Az volt a feltétel, hogy egészségesek legyenek és magas fokú szakképzettséggel rendelkezzenek. Inkább az idősebbek mentek, ötven-hatvan évesek. Eltitkolták a lappangó betegségeiket, aztán ott néhány nap nehéz munka után jelentkeztek az akut tünetek. Haza kellett volna küldeni őket, de nem volt, aki helyettesítse őket. Mindenki maradt a saját bajával, és magukkal vitték haza a ráadást.
– Mivel magyarázza, hogy egyedülioként túlélte?
– Ezt sokan kérdezik, és én is felteszem magamnak. Csak egy válaszom lehet: nem vagyok bigott hívő, de imádkozom és hiszem az Istent. A Jóisten így döntött. Ugyanakkor rám ruházott egy kötelességet: ahol kérdeznek, ahol felvetődik ez a téma, legyek objektív, és mondjam el, mit láttam, mit hallottam, mit tapasztaltam. Figyelmeztetésképpen: emberek, vigyázzunk egymásra.
– Mi az, ami a mai napig elkísérte az ott eltöltött egy hónapból?
– Mindig eszembe jut az a tizenegy ember, akik rosszindulatú daganatban haltak meg. És eszembe jut egy bűntény. A harmadik vagy negyedik napon bejött hozzám egy tizennyolc év körüli lány. A kijevi állami egyetem diákja volt. A komszomol és a párt felhívására nyolcvanan jöttek, hogy segítsenek a helybelieknek. Kérdeztem: hol vannak elszállásolva és mit esznek? A mezőn, sátrakban, azt esszük amit hoztak magukkal – jött a megdöbbentő válasz. Azt mondtam neki: ha akarja, vegye magnóra vagy írja fel, de ebben a pillanatban tűnjenek el innen. Ne nézzenek hátra, hanem szaladjanak el minél előbb. Tizennyolc-húszéves fiatalok feküdtek az abszolút mérgezett füvön, csak a sátorlap választotta el őket tőle. Mindig eszembe jutnak ezek a fiatalok. Vajon azok a szép kislányok édesanyák lettek-e? Szültek-e gyereket? Nem hiszem, hogy élnek. A helyi lakosság egyáltalán nem tudott arról, mekkora veszélynek vannak kitéve. Az egyik páciensem felesége hálából, mert megmentettem a férjét a bénulástól, beállított egy kosár erdei szamócával, amelyek gyerekököl nagyságúra nőttek. Azt mondta, most fél óra alatt ennyit szednek, mint korábban egy teljes nap alatt. Három gombából jóllakik a család. Amikor figyelmeztettem, hogy mindenütt tiltják az erdei termések fogyasztását, csak ennyit felelt: Már mióta esszük, semmi bajunk nincs. Nem az embereket, hanem a rendszert próbálták menteni. Pripjatyban még a robbanás másnapján játszottak a gyerekek, még szombaton lagzit is tartottak. A köztársaságban megrendezték a majálisokat, milliók mentek utcára, miközben a robbanás után a radioaktív felhő Európa nagy részét beborította. Amikor a karhatalom megérkezett, mi volt az első dolguk? Elvágni a telefondrótokat. Nehogy a helybeliek telefonon elmondják, hogy itt nagy disznóság történt.
– Visszament valaha Csernobilba?
– Nem. Hívtak, de nem mentem. Mi lett volna a célja? Nem tudok elképzelni lakodalmat temetőben. Hogy szuvenírt vásároljak ott, ahol a néma halál világában jártam? Megindult a turizmus, lehetett venni vodkát, sálat, usánkát, fagylaltot, ajándékot, hogy „megjártam Csernobilt”. Ezért menjek oda? Nem vágytam vissza, nem félelemből, hiszen az akut helyzetben ott voltam.
– Mikor értette meg, hogy hazugság volt minden?
– Amikor Gorbacsov három héttel a történtek után színt vallott, és kimondta, hogy megtörtént a robbanás. Addigra már nem volt hova menekülni a hazugság elől. A svédek jelentkeztek, a finnek jelentkeztek, fél Európa jelentkezett. A sugárszennyezett felhő fél Európát betakarta. Nem azért mondták ki, mert megszólalt bennük az őszinteség harangja, hanem mert sarokba szorította őket a saját hazugságuk.
