A XX. század nem kímélte a kárpátaljai magyarságot. A trianoni sorskivetettség után hamarosan újabb megpróbáltatásokat kellett átélnie: az akkor vidékünket „felszabadítás” címen megszálló szovjet csapatok a háromnapos jóvátételi munka hazug meséjével magyar és német származású férfiakat tereltek embertelen körülmények közepette lágerekbe, ahonnan tízezrek soha nem tértek haza. Rájuk emlékezünk minden év novemberében, Erzsébet-nap tájékán, amikor is 79 évvel ezelőtt megkezdődött a 18 és 50 év közötti férfiak golgotája, s ezzel együtt az itthon maradottak szenvedése.
A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet, a Beregszászi Polgármesteri Hivatal és a történelmi egyházak november 17-én tartották közös megemlékezésüket, mely Matl Péter munkácsi szobrászművésznek a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola udvarán 2021-ben felállított Gúzsban c. szoborkompozíciójának megkoszorúzásával vette kezdetét. A megemlékezés immáron hagyományosan a református templomban ökumenikus istentisztelettel folytatódott.
Molnár János püspöki helynök, a Beregszászi Római Katolikus Egyházközség plébánosa arra emlékeztetett, hogy keresztény hittel, a feltámadásba vetett reménnyel kell emlékezzünk mártírjainkra, azokra a férfiakra, akik 1944-ben jóhiszeműen jelentkeztek a háromnapos munkára, de igencsak megtizedelték soraikat, sokan soha nem térhettek vissza szeretteikhez. Nincs is olyan kárpátaljai család, akiket ne érintett volna ez a szomorú esemény, mondta.
Marosi István áldozópap, az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium igazgatója a ’44-es ártatlan áldozatokról, az anyák és gyermekek életérzéséről szólva a makkabeusi hét testvér vértanúságát hozta a hallgatóság elé, akik – édesanyjuk bátorításával – inkább készek voltak mártírhalált halni, mint hogy a király parancsának engedelmeskedve feladják hitüket. „Mert az igazak inkább meghalnak”, „Az igazakat az Isten megáldja”. Vértanúvá válni szép dolog, de a társadalmat építeni, örömet szerezni, az életet megélni nagyobb érték, mondta, utalva a 79 évvel ezelőtti eseményekre. Azért emlékezünk minden évben a sztálinizmus bűntetteire, hogy ezek a szörnyű dolgok ne ismétlődjenek meg még egyszer, hisz az emlékezés az ismétlődés ellenszere – zárta gondolatait Marosi István.
Taracközi Ferenc, a beregszászi református gyülekezet vezető lelkésze az áldozatokról beszélt. Áldozatok a málenykij robotra elhurcoltak, áldozatok a háborúba behívottak, áldozatok az itthon maradottak, a feleségek, a gyermekek… Áldozattal van tele a történelmünk. Pedig Istennek nincs szüksége áldozatokra. Erre bibliai példákon mutatott rá. Az Úr meghozta áldozatát: értem és érted egyszülött Fiát adta oda. Ha a világ megértené ezt, akkor nem lenne több emberáldozat…
A sztálini Szovjetunióban 79 évvel ezelőtt történt, a köztudatba málenykij robot néven bekerült eseményeket a magyar nemzet 20. századi legnagyobb tragédiájának nevezte Stifter Ádám, a Külgazdasági és Külügyminisztérium keleti kapcsolatok fejlesztéséért felelős helyettes államtitkára, aki arra is emlékezetetett, hogy a háborús erőszak legnagyobb kárvallottjai mindig a civil lakosság. „Emlékeznünk kell az elhurcoltakra, erőt kell merítenünk a helytállásukból, hitükből és élni akarásukból… Történetüket kötelességünk átadni az utánunk következő nemzedékeknek, hiszen nincs jövője annak a népnek, amely nem emlékszik a múltjára”, fogalmazott a helyettes államtitkár. A politikus annak a meggyőződésének adott hangot, hogy „a tragédiát soha nem feledve egy olyan világra kell törekednünk, ahol hasonló események semmiképpen nem történhetnek meg, és amelyet a kölcsönös tisztelet és együttérzés jellemez” – mondta. Stifter Ádám hangsúlyozta: „A magyarság, és természetesen a kárpátaljai magyarság számára is csak egyetlen helyes út létezik, az összefogás. Kárpátalján a magyarok nem engedhetik el egymás kezét, és az anyaország sem fog hátat fordítani az itt élőknek”. A diplomata kiemelte: „Magyarország érdekelt abban, hogy Ukrajna egy szuverén, kiegyensúlyozott, demokratikus jogállam legyen, ahol a nemzeti kisebbségek, köztük a kárpátaljai magyarság is biztonságban és nyugalomban élhet szülőföldjén”.
„Azokra az emberekre emlékezünk, akik akaratuk ellenére kerültek a történelem viharaiba, akik nem szándékoztak mártírok lenni, ám mégis egy embertelen rendszer áldozataivá, és egy kis, megmaradni vágyó közösség hőseivé váltak” – kezdte beszédét Csernicskó István, a Rákóczi Főiskola rektora. Aki Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényének kulcsszereplője, Tóth Eszter és megannyi kortársa megélt tapasztalata alapján idézte fel 1944 őszének történéseit. Majd Kovács Vilmos Holnap is élünk regénye főhősének, Somogyi Gábornak és édesapja beszélgetésének felidézésével mutatott rá, mennyire nem értette sem az apa, sem a fia, hogy mi az igazság. „És nem értette sok ezer elhurcolt férfi, sok-sok ezer otthon maradt anya, feleség, gyermek sem, mit vétettek ezek a férfiak annak a hatalmas államnak, a Szovjetuniónak. Nem érthették, hogy a kommunizmust ígérő szocialista rendszer mindig, mindenütt és mindenkiben ellenséget látott, és akár saját állampolgárait is képes volt a kollektív bűnösség alapján sok ezer kilométernyire deportálni szülőföldjéről vagy lágerekbe hurcolni és megkínozni. Ezekre az elhurcolt férfiakra emlékezünk most, és azokra az otthon maradottakra is, akik reménykedve várták haza szeretteiket a lágerekből, és fenntartották a gazdaságot, művelték a földet, nevelték a gyermekeket, és ezzel biztosították a túlélést”, zárta gondolatait a rektor.
Ezen hétköznapi hősök emléke előtt hajtott fejet az emlékező sokaság is. Meg azok előtt, akik soha nem tértek haza. A beregszászi áldozatok nevének felolvasását követően a résztvevők gyertyával a kezükben vonultak a sztálinizmus beregszászi áldozatainak Széna téren álló emlékművéhez, hogy elhelyezzék a kegyelet virágait és a mécseseket.
Kovács Erzsébet
