Ambrus Pál nyugalmazott líceumigazgató a Felső-Tisza-vidéki magyarság igazi motorja — nem véletlenül választották meg több alkalommal is a Técsői Városi Tanács képviselőjévé, illetve megkapta a város díszpolgára címet is. Áder János, Magyarország államfője a Magyar Arany Érdemkereszttel, a Magyarországi Református Egyház Zsinata pedig Makkai Sándor-díjjal ismerte odaadó munkáját. Emellett számos egyéb elismerésben is részesült. Vele beszélgettünk el a minap.
— Önről — joggal — mondják, hogy a városukban működő református líceum megálmodója és létrehozója… Honnan jött ennek az ötlete?
— Ami a líceum megálmodóit illeti, alá szeretném húzni, hogy többen is vagyunk mi… Az a helyzet, hogy 1991-ben, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség egyik elnökségi ülésén vetődött fel a létrehozásának gondolata, amikor a szórványban folytatott oktatás jövőjét vitattuk meg. Ekkor fogalmazódott meg az elképzelés, hogy egy magyar tannyelvű oktatási központot kellene létrehozni a Felső-Tisza-vidékén. 1992 tavaszán aztán Andrásfalvy Bertalan akkori oktatási miniszter egy értekezletet hívott össze Rahón a magyar intézmények vezetői számára a szórványoktatás témájában. Szót kértem a tanácskozáson, s elmondtam, hogy az akkorra beindult vasárnapi iskolák idővel továbbfejlődhetnek, viszont új magyar tannyelvű középiskolát nemigen fognak nyitni a szórványban… Arra kell hát törekedni, hogy egy olyan bentlakásos oktatási központ jöjjön létre, ahol magyarul tanulhatnának, s kaphatnának érettségi bizonyítványt a fiataljaink. Elmondtam azt is, hogy Técsőn, a magyar középiskola mellett, a vasútállomás és a buszpályaudvar közelében van egy szabad terület, s magyarországi támogatással akár itt is megépülhetne ez a központ… Akkor sokan megmosolyogták a felvetésemet, de nem mindenki! Augusztusban ugyanis felkeresett a magyar kormány képviselője, aki azt kérte, hogy fektessem le papírra a javaslatomat. Októberben pedig már azzal kerestek meg, hogy írjunk egy pályázatot, illetve egy hozzájárulást a KMPSZ részéről. A Pedagógusszövetség — természetesen — támogatta ezt, rámutatva, hogy az elsőrendű cél Kárpátalján egy magyar felsőoktatási intézmény létrehozása, a második pedig a sorban egy oktatási központ létrehozása a szórványban, amelynek Técső lehetne a helyszíne. 1993 januárjában már értesítést is kaptunk, hogy az Illyés Közalapítvány támogatja az elképzeléseinket, illetve készítsük el az építési terveket. Innen vette tehát kezdetét a mai líceum…
— Bizonyára nem volt egyszerű feladat magának az építkezésnek a megszervezése sem, hiszen nehéz idők jártak akkoriban az országban…
— Regényt lehetne írni erről! Valóban, gazdasági válság, pénztelenség, munkanélküliség jellemezte azokat az éveket… Nem véletlenül jegyezték meg sokan: Emberek, ti nem vagytok normálisak, hogy most akartok iskolát építeni! Eközben pedig nagyon sok esetben pontosan az segített bennünket, hogy a vállalatoknak megrendelésre, pénzre volt szükségük! Például a líceum építéséhez szükséges betonelemeket az ezeket előállító nagyszőlősi gyárban készítették — mégpedig nagyon kedvezményes áron. Mecsei Zoltán akkori alpolgármester egyik barátja volt ott az igazgató, s amikor felkerestük, elmondta, hogy sajnos, másnap bezárják a vállalatot: se pénzük, se megrendelésük, csak tartozásuk… Mi elmondtuk, hogy készpénzben fizetnénk, s ezzel megoldódott minden: sőt, még azt is vállalta, hogy vasúton leszállítja Técsőre a kész elemeket! Megjegyezném, hogy ezt követően be is zárt a gyár, s egy jó ideig sehol sem készítettek Kárpátalján ilyen betonelemeket…
Vagy egy másik dolog… Amikor felhúztuk az épület falait, elakadt a finanszírozás, s két évig tető nélkül álltak ezek. Ekkor felkeresett egy magyarországi barátom, aki azzal foglalkozott, hogy cseresznye fáját importálta Ukrajnából. Akkor is felvásárolt egy nagyobb mennyiséget, de megyei szinten hoztak egy olyan rendeletet, miszerint tilos a gyümölcsfák rönkjének a kivitele… Én is elmondtam a mi problémánkat, illetve rákérdeztem, hogy amennyiben segítenék neki a cseresznye fájának kiszállításával, akkor cserében besegítene-e a tető megépítésébe? Ő igent mondott, s ezzel olyasmibe kellett vágnom, amivel soha nem foglalkoztam: megszervezni a faanyag exportját. Itt is a barátok és ismerősök, a joghézagok, plusz a jószerencse voltak a segítségünkre, akárcsak a tetőszerkezethez szükséges faanyag beszerzése során! Ez utóbbi esetben is volt egy „csodafegyverünk”, a készpénz — így napok alatt Técsőn voltak a szarufák stb. Bár minden formaságot betartottunk, az adóhatóság mégis meg akart bírságolni: 315 millió kuponra, amire még a házam ára sem futotta volna… Csak akkor álltak el ettől, amikor Tóth Mihály és Szabó Tibor akkori társelnököknek köszönhetően nálunk is ülést tartott az ukrán-magyar parlamentközi bizottság (megjegyzem, hogy ezen olyan döntés született, hogy a magyar fél állja az építkezés költségeit, az ukrán pedig a tanintézmény fenntartását). Ez annyira „meghatotta” az ellenőröket, hogy nem forszírozták tovább a bírságot, sőt, a továbbiakban nem is zaklattak bennünket a hatóságok, ellenőrök…
— Milyen prioritásokat tűztek ki a 2001-ben megnyílt líceum elé?
— A legfontosabb az volt, hogy XXI. századi tudással vértezzük fel diákjainkat, ezen belül az, hogy „tegező viszonyban” legyenek a számítástechnikával. Emellett fontosnak tartottuk, hogy megfelelő étkeztetés, fűtés mellett tanulhassanak ők. Ez utóbbi szavatolása is kalandos volt, mivel az akkori tűzoltóparancsnok nem akarta aláírni a kazánház beüzemeléséhez szükséges papírokat — készpénzben 40 ezer hrivnyát szeretett volna zsebre vágni. Eközben decembert írtunk, fűteni kellett… Nem volt mit tenni, a saját felelősségemre beindítottam a kazánházat! A sors ezután úgy hozta, hogy összefutottam az egyik volt diáktársammal, s beszélgetés közben elmondtam, hogy pénzt követelnek tőlünk. A tűzoltóparancsnokról nem sokkal később kiderült, hogy börtön fenyegeti, s pontosan e diáktársamtól függött a sorsa. Néhány nap múlva telefonált ő, hogy küldjem el a papírokat a tűzoltóparancsnoknak, mert el van rendezve a dolog… Nos, így lett meleg telente mind a líceumban, mind a középiskolában…
Ami a számítástechnikai képzést illeti, ennek alapját még akkor teremtettük meg, amikor 1993-ban letettük a líceum alapkövét, illetve a középiskola felvette Hollósy Simon nevét. Az ünnepségre meghívtuk Antall József magyar miniszterelnököt is. Tudni kell, hogy korábban — annak kapcsán, hogy kijelentette, 15 millió magyarnak kíván a miniszterelnöke lenni — felkértük őt, hogy legyen az iskolánk tiszteletbeli igazgatója. Ő el is vállalta ezt. A névadóra viszont más teendői miatt nem tudott eljönni, így felesége képviselte őt. Klára asszonyt elkísérte Svájcban élő unokatestvére, Móricz Éva, akinek beszéltünk a terveinkről a számítástechnikai oktatást illetően — persze, akkor még csak álmodoztunk a komputerekről… Nem sokkal később levelet kaptunk Éva asszonytól, miszerint az egyik svájci kórházban modernizálták a számítógépparkot, s feleslegessé vált 29, tökéletesen működő gép, amit nekünk adományoznának… Meg is kaptuk a gépeket, amiknek a csodájára jártak az egész járásból. Megjegyezném, hogy nálunk volt az első számítógépes szaktanterem, nekünk volt elsőként internet-hozzáférésünk, fénymásolónk. Ez utóbbi akkor lett „főszereplő”, amikor ellenőrök jöttek hozzánk az ukrán oktatási tárcától, akiket az érdekelte, miként zajlik az államnyelv tanítása. Elmondtam nekik, hogy ha nem a magyar kormány, pontosabban az általa adományozott fénymásoló, akkor nem tudnánk oktatni az ukránt, mert nincsenek tankönyvek, így az e masinán sokszorosított anyagokból tanulnak a gyerekek… Ennyit arról, hogy a magyarok nem akarják tanulni az államnyelvet! Még azt is elmondtam nekik, hogy a técsői magyar iskola az egyetlen nálunk, amelyben 1967-től oktatták az ukrán nyelvet is, miközben másutt mindenütt az oroszt tanították.
Visszatérve a számítástechnikai képzéshez… Makuk Jánosék abban az időben indították be az ECDL-központot Beregszászban. Felvettük velük a kapcsolatot, megkaptuk a programot, amit nálunk sajátítottak el a diákjaink, majd Beregszászba vittük őket vizsgázni, az említett központba. Abszolút többségük sikeres vizsgát tett, így megkapta ezt a bizonyítványt, egységes európai számítógép-használói jogosítványhoz (European Computer Driving Licence) jutott. Megjegyzem, hogy csodálkoztak is az ungvári egyetemre felvételt nyert végzőseink ottani tanárai, amikor kiderült, hogy ők még csak beszélnek az ECDL-ről, a mi diákjaink viszont már rendelkeztek ilyen bizonyítvánnyal! Mi több, néha még a tanárokat is helyettesítették az informatika órákon…
Fontosnak tartottuk, hogy jogosítványt is szerezhessenek a nálunk tanuló diákok. Ezt is sikerült elérnünk: volt, hogy annak árán, hogy a saját autómat kellett átadnom az őket oktató tankombinátnak…
— Hány diákkal indultak, illetve hová valók manapság a tanulók?
— Annak idején alapvetően a középiskolánk diákjai közül kerültek ki ők, s az első évfolyamunk létszáma nem érte el a 30 főt. A továbbiakban lényegesen nőtt ez a szám, s 124 volt a rekord, míg jelenleg 78 a tanulók létszáma. Rahóról, Kőrösmezőről, Királymezőről, Nagybocskóról, Gyertyánligetről, Terebesfejérpatakról, Aknaszlatináról, Bedőházáról, Taracközből, Bustyaházáról, Viskről, Husztról, Ilosváról, Nagyszőlősről és más településekről tanulnak nálunk fiatalok. De korábban még az ungvári főkonzulátus egyik konzuljának két gyermeke is a mi diákunk volt, amíg ő itt teljesített külszolgálatot…
— Húszéves a líceum, azonban, ahogy a többi magyar nyelvű oktatási intézmény felett is, Damoklész kardjaként lebeg az oktatási törvény, amely csak az alsó osztályokban engedélyezi, hogy teljesen az anyanyelvükön tanuljanak a gyerekek. A Técsői Magyarok Oktatásának és Kultúrájának Fejlesztéséért Jótékonysági Alapítvány elnökeként lát-e kiutat e helyzetből?
— Véleményem szerint amennyiben meg akarjuk tartani a magyar nyelvű oktatást, akkor az jelentené a kiutat, ha magániskolaként működne a líceum — 2023-tól ugyanis „lehúzzák a rolót”… Ehhez az kellene, hogy más Kárpátalján működő líceumokhoz hasonlóan magyarországi közpénzekből működjön a mi tanintézetünk is, amely ukrajnai finanszírozású — volt… Az a helyzet, hogy a járási költségvetésből kaptuk a pénzt, ám az átalakítások miatt december 31-től függőben van minden. Mi előre láttuk ezt, s próbáltunk is lépni az ügyben. Korábban levéllel fordultam például Semjén Zsolt miniszterelnök-helyetteshez, illetve Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárhoz, tájékoztatva őket a kialakult helyzetről. Azt a választ kaptam, hogy mivel az épület az egyház tulajdonában van, szervezzünk egy online megbeszélést a líceum, az Alapítványunk, a püspökség és a Nemzetpolitikai Államtitkárság képviselőinek részvételével. Erre sor is került, s jó dolog, hogy a református egyház képviselői elmondták: felvállalnák, hogy magyarországi finanszírozás mellett református líceumként működtessék tanintézetünket. Ehhez pedig az kellene, hogy a járási tanács helyett az egyház legyen az alapítója. Ennek kivitelezése problémákba ütközik, miközben sürget az idő, mivel az ukrán oktatási tárcánál rövid időn belül le kell adni az érettségi bizonyítványokra vonatkozó igénylést. Eközben a tanintézetünk lényegében nem létezik: a régi „gazdánk” már lemondott rólunk, új pedig még nincs… Most az a feladatunk, hogy a járástól a városhoz kerüljön át a líceum, mert utána már lesz idők arra, hogy az egyház vegye át a tanintézetet a kollégiummal együtt, s ezzel megoldódjon a kérdésben felvetett probléma is… Sőt, akár arra is látok esélyt, hogy már az 5. osztálytól fogadjunk gyerekeket, oktassuk őket magyar nyelven!
— Mennyire erős Önöknél, a végeken az asszimiláció, illetve mennyire fékezik e folyamatot az anyaországi támogatások?
— Ha röviden kellene válaszolni, akkor nagyon jókor jöttek az anyaországi támogatások! Jól illusztrálja ezt, hogy míg 4-5 éve alig tudtunk 8 gyerekkel első osztály indítani a magyar iskolában, addig az utóbbi két évben már annyi volt a jelentkező, hogy három osztályt is nyithattunk volna. Tavaly például csak azért nem sikerült ez, mert nem volt elég tanterem, így két első osztály működik 32-33 gyerekkel.
A másik dolog… A Felső-Tisza-vidékén hirtelen mindenki magyar akar lenni! Olyannyira, hogy amikor a magyar főiskola égisze alatt beindították a magyar nyelvtanfolyamot, az első évben több mint 320-an tanultak ennek keretében, s csak azért nem vettek fel többet, mert nem volt, aki oktassa őket. Így volt a második évben, s azóta is közel annyian tanulják a magyart. Mondok egy érdekes dolgot… Az orvosok szinte mindegyike járt e tanfolyamra, s egy alkalommal az ukrán nacionalisták bementek a kórházba és néhány suhanc felelősségre vonta őket, hogy miért kell nekik a magyar nyelv?! A kollektíva férfitagjai azonban összefogtak és elkergették a területről őket: „Tűnjetek el, mert ellenkező esetben mentőt sem kell hozzátok hívni, mert helyben van!”.
Vagy egy másik eset. Bedőháza a nacionalisták egyik fészke volt. Egyszer eljött onnan hozzám az iskolába egy öreg bácsi és azt kérdezte: Igazgató úr, van két unokám, felveszi? Amikor megtudtam, hogy honnan jött, nem akartam elhinni, hogy vannak ott magyarok. Elmondta, hogy korábban valóban nem is mert megszólalni magyarul, de mostanában már egyre többen felvállalják magyarságukat… Hozzáfűzném, hogy gyakran olyan gyerekek érkeznek hozzánk, akik nehezen beszélnek magyarul, a magyar iskola elvégzése után viszont már sokan az anyaországban folytatnak tanulmányokat. S ami érdekes, nagyobb arányban térnek ők haza a szülőföldjükre.
Aláhúznám még, hogy a magyar iskolának mindig is presztízse volt Técsőn, akárcsak a magyar embernek! Ha munkaszerető, precíz, becsületes, megbízható dolgozót kerestek valahová, akkor minden vállalatnál előszeretettel alkalmazták, s alkalmazzák a magyar embereket.
— Ön továbbra is aktívan kiveszi részét a közéletből. Tagja például a városi végrehajtó bizottságnak. Annak idején a járási állami közigazgatási hivatal vezetőjének helyetteseként is tevékenykedett. Ezért is kérdezem, mi a véleménye az utóbbi évek egyik kiemelt ukrajnai reformjáról, amelynek eredményeként kistérségeket alakítottak országszerte, így Kárpátalján?
— Előreszaladva elmondanám, hogy ez nagyon jó dolog ott, ahol önfenntartó, önellátó a kistérség. Úgy hiszem azonban, hogy Ukrajnában a kistérségek jó, ha negyven százaléka tartozik e kategóriába. Hogy a többiek mihez kezdenek majd a későbbiekben, azt nem is tudom… A másik dolog: a korábbi Técsői járásból csináltak 10 kis járást. A kistérségekben ugyanis létre kell hozni mindazokat az osztályokat, amelyek a járási hivatalban voltak: oktatásit, egészségügyit, pénzügyit stb. A járásban legfeljebb 7-8 ember dolgozott ezekben, a 10 kistérségben viszont összességében még akkor is jóval többen lesznek ők, ha csak 1-2 főt alkalmaznak minden osztályon! No, ez a decentralizáció…
Megjegyezném, hogy a Técsői járás eközben jól járt vele — legalábbis az elején. A vezetés kezdetben betartotta azt az ígéretét, hogy helyben használhatók fel a helyi források. De mi lesz most, amikor el akarják venni a kistérségektől szinte az összes pénzt, hogy úgymond, majd a központból osztják vissza?! Becslésem szerint a nálunk létrejött 10 kistérségből legfeljebb 4 lesz önfenntartó, önellátó. A többi mind szubvencióra szorul… Akkor mire volt jó ez az egész?
— Técsőn, bár a magyarság egyik végvára, számos magyar vonatkozású emlékmű, emléktábla stb. áll. Bizonyára nem volt egyszerű elérni ezt…
— El szeretném mondani, hogy nálunk dr. Szöllősy Tibor volt a magyarság szíve és lelke, nála futottak össze a szálak. Nagyon sokat köszönhetünk neki, amiért messze földre elvitte Técső jó hírét! Az ő érdeme, hogy 1991-ben elhelyeztük az első magyar emléktáblát: Hollósy Simon házának falán. Tudtuk, hogy nem engedik meg ezt nekünk, de ő igazi magyar furfanggal kitalálta, hogy párhuzamosan keressünk egy ukrán embert is, akinek emléktáblát lehetne állítani. Kikutatta, hogy volt itt egy ismert tanfelügyelő. Le is írt mindent a két jelöltről, s felkerestük a járási illetékeseket, hogy itt van két méltó személyiség, akiknek emléktáblát lehetne állítani, megjegyezve, hogy az lenne a természetes, hogy a magyarok állítsanak a magyarnak, az ukránok pedig az ukránnak. Nos, a mienk, ahogy már mondtam, 1991 óta ott áll nagy festőnk házán, a másikat bő 20 évvel később állították csak fel…
Tibor barátom kezdeményezte a Hollósy Simon Kör megalakítását is, s mindent, ami híres festőnk életútjának kutatásával, méltatásával stb. kapcsolatos Kárpátalján. Hagyományt teremtett például, amely szerint május első két napján Hollósy Napokat tartottunk városunkban a festő születésének évfordulója alkalmából… Egyszer a barátai az MDF-ből azt mondták, hogy egy Hollósy-szobrot adományoznának városunknak. Amikor felkerestük az illetékeseket a felállítása ügyében, ők mindenhová helyezték volna azt, csak nem a város központjába. Úgy játszottuk ki őket, hogy mégis a belvárosban, de a református templomhoz tartozó területen állítottuk fel a festő szobrát! Amikor rájöttek, hogy nem tudnak mit tenni ez ellen, még be is segítettek: nekik köszönhetően szereztük be a talapzatot…
Az I. világháborús emlékmű visszaállításakor szintén cselhez kellett folyamodnunk: azt mondtuk: legyen a mindkét háborúban elesetteké ez. Így végül felkerültek erre magyar nyelven az első világégésben elesett magyarok, míg a másodikban elesettek neve cirill betűvel van ráírva…
De megemlíthetném a Kossuth-emlékművet és a nevét viselő parkot, az ’56-os emléktáblát, a Hollósy-képtárat stb. Büszkék vagyunk arra, hogy kivettük a részünket a református templom felújításából is.
— Végül, bemutatná néhány szóban a családját?
— A feleségemet, sajnos, már elveszítettem — hosszú betegséget követően. Van viszont két felnőtt fiam, akikre büszke vagyok, illetve van két csodálatos unokám! A fiaim az ungvári egyetemen tanultak: az egyik fizikus, a másik vegyész diplomát szerzett. Mindkettőt próbáltam tanári pályára terelni, de csak az egyikük ragadt meg ezen… Az idősebb, Sándor, informatikusként dolgozott nálunk, s ő nyitotta meg az első számítógépes osztályt, illetve érte el, hogy kijuthassunk a világhálóra. Később azonban vállalkozó, internet-szolgáltató lett belőle. A fiatalabb, István mindenáron Ungváron szeretett volna maradni, de amikor elbeszélgettünk erről, belátta, hogy jobb, ha hazajön… Informatikát oktatott ő a líceumban. Mostanra pedig ő lett az igazgató, folytatva a családi hagyományt.
Az interjút Bíró László készítette
Forrás: karpataljaszeretlek.hu
