November 4-én, pénteken az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökségének küldöttsége – Zubánics László elnök, Gajdos István tiszteletbeli elnök és Bakancsos László, a Mentorok Tanácsának elnöke – elhelyezték a tisztelet koszorúját a mezőkaszonyi ellenálló csoport emléktáblájánál, majd mécses gyújtottak az időközben elhunyt csoporttagok emlékére. Az emléktáblát 16 esztendeje avatták fel a Mezőkaszonyi Középiskola (ma Arany János Líceum) épületének falán. Az oktatási intézmény hűen ápolja az 1956-os ellenállók emlékét, idén október 23-án is koszorút helyeztek el a táblánál.
***
- október 23-án az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (MÉKK) támogatásával márványtáblákat avattak az 1956-os „ellenálló csoportok” emlékére – Ungváron, Gálocsban, Mezőkaszonyban, Nagyszőlősön, Magyarország Ungvári Főkonzulátusa közreműködésével emléktábla (Matl Péter alkotása) került az ungvári városi börtön falára. A szabadságharc kezdetének 50. évfordulója lehetőséget biztosított arra, hogy a téma, s ezen belül a kárpátaljai ellenálló csoportok szerepe megfelelő helyet kapjon a kárpátaljai magyar emlékezetpolitikában. Ekkor vette kezdetét az 1956-os kárpátaljai események tudományos kutatása, amelynek az elmúlt 16 esztendő alatt igen jelentős szakirodalma lett.
A szabadságharc leverésének 66. évfordulója alkalmából a Beregi Hírlap járási lap hasábjain megjelent írásokkal emlékezünk az eseményekre.
„Az október 23-án kezdődött 1956-os magyar forradalom és szabadságharc nyilvános megünneplésének alig vannak még hagyományai. Akik olyan idősek, hogy személyesen részt vehettek az egész Magyarországot – és némileg a nagy szovjet birodalmat is – megrendítő mozgalmakban, küzdelmekben, azokban is sokféle emlék és érzés kavarog. Több gyász, mint öröm. Holott nagy idők voltak azok, a magyarság olyan történelemformáló napjai, amelyek csak 1848 márciusához hasonlíthatók. Csakhogy 1956-ban hamarabb jött a bukás, s utána a Haynauénál is kegyetlenebb, véresebb megtorlás. Ezért is oly bajos örömünnepként gondolni vissza a dicsőséges magyar októberre, amelyre az egész világ úgy tekint, mint egy kis nép halálmegvető hősiességének örök példájára.
A budapesti forradalom leverése után a helyi hatóságok igyekeztek példát statuálni, feketelistákat készítettek azokról a magyarokról, akik nyíltan vagy burkoltan kifejezték rokonszenvüket a magyarországi eseményekkel kapcsolatban. Legalább 35 ezer ember ellen indult rendőrségi-ügyészségi vizsgálat “politikai bűncselekmények” gyanújával. Könnyű dolguk volt: a besúgók kiterjedt hálózata kiválóan működött. A megtorlás áldozatai között szerepel a “mezőkaszonyi csoport” is. Ennek egyik tagjával, Hornyák Ormos Máriával Balogh Irén, a Beregi Hírlap újságírója beszélgetett el:
– Ti voltatok a “mezőkaszonyi csoport”. El is ítéltek benneteket ’56 miatt. Bátyád, Ormos István, aki egyébként sógorom, s a közelmúltban hunyt el, beszélt nekem a lágerben átélt megpróbáltatásokról, szenvedésekről. Kik voltak a csoportotokban, s miért ítéltek el benneteket?
–Igen, elítéltek, méghozzá kapitálisan. Nem voltak elnézőek velünk szemben, mert csoportos bűntényként kezelték ügyünket. Az előzmény: együtt éltünk a magyarországi forradalommal. Kaszony közel van a határhoz, szinte átkiabálhatunk Barabásba. Lázba hoztak bennünket az ottani forradalmi események. Hárman voltunk a csoportban: Szécsi Sándor, a bátyám, Ormos István és én. Felhívásunkban a magyarországiak megsegítésére szólítottuk fel a falubelieket. Gyönyörű, meseszép plakátot készítettünk, Petőfi Sándor Nemzeti dalából, Kölcsey Himnuszából vettünk idézeteket. Nem tanultunk mi akkor magyar irodalmat: a magyar irodalom órákon magyarul az ukrán írókat tanították nekünk. Bűn volt akkor a Himnusz és Petőfi Nemzeti dalának ismerete is. És mi ezekből idéztünk a röplapunkon.
– Hova került a röplap?
–Nagyon szép írásom volt, én rajzoltam, írtam meg egy hatalmas papírlapra. A bátyám és Szécsi Sanyi ragasztották ki estére, mikor sötétedni kezdett, a falu főterére, ahova a moziplakátokat szokták kitenni. Világos, szembetűnő helyen volt, a moziból hazatérők azonnal észrevették, olvasni kezdték. Úgy írtuk alá, hogy a Kárpátaljai Magyar Ifjúsági Szövetség.
–Vajon tudtátok-e, hogy a tűzzel játszotok?
–Nem volt az játék, a szívünkre hallgatva cselekedtünk.
–De lebuktattak benneteket…
– Igen. Nagy Józsi háza mellett volt a hirdetőtábla, akiről nemigen tudták a faluban, hogy fél állásban a bezpeka besúgója volt. Mi bezpekának hívtuk a KGB-t. Nagy Józsinak mindig nyitva volt az ablaka, mert azzal volt megbízva, hogy amit az emberek a hirdetőtábla előtt megállva beszélnek, azt adja tovább. Ezúttal is meghallotta a tanakodókat, s kiszólt, hogy adják csak oda neki a plakátot. Gyanútlanul odaadták neki. Aztán ő tudta, hová kell vinni. Azt nem tudta, hogy kik írták a röplapot, de nyomozni kezdtek utánunk. Egy év múlva, október 30-án tartóztattak le bennünket. Szécsi Sanyinak október 31 -én volt a születésnapja, nekem november 7-én a 18-adik.
– Hogyan jutottak el hozzátok a pribékek?
–Kizárásos alapon. Tudták, hogy fiatalok között kell keresgélniük. Azt is, kit gyanúsítsanak, mert a mienk volt az egyetlen család Kaszonyban, akiket a szovjet hatóságok meghurcoltak. Apámat, Ormos József asztalosmestert 1947- ben koncepciós perrel, mint kulákot, 25 évre ítélték. Soha nem került haza a GULÁG-ról. A házunkat, vagyonunkat elkobozták.
– Bizonyítékot is sikerült ellenetek találni?
–Hogyne. Én már leérettségiztem, felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem történelem szakára. Pionírvezetőként dolgoztam a Somi Általános Iskolában. Egy nap éppen hazafelé készülődtem, amikor egy személygépkocsi állt meg az iskola előtt, s engem kerestek. Soha nem felejtem el azt a napot. Azt mondták, szükség van a szép írásomra, menjek velük, az agitkultbrigád faliújságjába írjak egy cikket. Mentem. Megkértek, hogy nyomtatott betűkkel írjam a cikket, hogy mindenki el tudja olvasni. A röplapot is nyomtatott betűkkel írtuk, de nem gondoltam semmi rosszra, megtettem, amit kértek. Aztán már nem volt más dolguk, mint összehasonlítani a két írást.
–Az USZSZK Büntetőtörvénykönyve 54/10. cikkelye 2. része és 54/11. cikkelye alapján ítéltek el téged 4 évi szabadságvesztésre, 2 évi jogvesztésre és vagyonelkobzásra. Milyen vagyonod lehetett neked?
– Egy karóra, amit a bátyám vett ajándékba az első fizetéséből. Elvették, soha nem adták vissza.
–A bíróság abban nyilvánított benneteket bűnösnek, hogy 1956. november 2-án Szécsi Sándor kezdeményezésére részt vettetek egy magyar nacionalista tartalmú röplap készítésében Kárpátalja lakosságához intézett felhívással, amelyben Kárpátalja Magyarországhoz való csatolására és a magyar lázadóknak nyújtandó segítségre lázítottatok.
– Ezt a megfogalmazást már az 1991-es rehabilitációs okmányból ismerem. Mi akkor ugyanis még az ítéletet sem kaptuk meg. Volt kirendelt ügyvédünk, de az egyszer sem jelent meg a tárgyaláson.
– A rehabilitációs okiratból kiderül, hogy végül is ártatlanul szenvedtetek, nem szólítottatok fel a szovjethatalom aláásására, gyengítésére és megdöntésére, ahogy az az inkriminált 54/10. törvénycikkely megfogalmazásában olvasható, s 1959 szeptemberében szabadultál. Milyen lágerben és hol voltál? Köztörvényesekkel együtt?
– Köztörvényesekkel? Dehogy! Azok legalább valakik voltak, de a politikai elítéltek nullák, senkik, a politikai nem volt ember, hanem veszedelem, akihez szólni sem lehetett. Krasznojarszkban voltam egy női lágerben.
– Szécsi Sándor hat évet kapott, ebből másfelet töltött le (időközben elhunyt a szerkesztőség). Ormos Istvánt 4 évre ítélték, 1960-ban szabadult, 1997-ben hunyt el, te pedig 1959-ben két év letöltése után szabadultál. Mihez kezdtél ez után? Gondolom, szemmel tartottak egész életedben… Pedagógusként mentél nyugdíjba. Mit tanítottál?
–Nem történelmet, mert a történelem szakról kizártak. Nem azért, mert politikai fogoly voltam, nem. Álszent módon a “tanulmányi program nem teljesítése miatt” – ez állt az indoklásban. Az nem érdekelt senkit, hogy akadályoztatva voltam: a lágerből nemigen engedtek haza szigorlatozni, vizsgázni. De az álmomat, hogy tanár legyek, nem adtam fel. Levelező úton matematika szakot végeztem.
–1956-ról ma sem ildomos beszélni.
–Igen. Az emberekben még benne van a félelem. Keserű volt a lecke, amit kapott itt a magyarság. A kollégáim nem jöttek el az édesanyám temetésére, sem a bátyám temetésére, nehogy megvádolják őket azzal, hogy szolidárisak egy 56-os elhunyttal. Akkor hogyne tartanának egy élő ötvenhatostól. Visszahúzódva élünk, nem járunk el sehová, hozzánk sem jár senki. De nem panaszkodom. Mert százszor több a jó ember, mint a gonosz. A jó ember nem tud bántani, csak a gonosz. A jó emberre a megbocsátás jellemző. De nem a felejtés.
–Köszönöm a beszélgetést.
***
- I. Még egy adalék a “mezőkaszonyi csoport” történetéhez. A KGB szervei az egyéves nyomozás közben alaposan megsanyargatták a kaszonyi középiskola tantestületét. Hiszen mindhárom fiatal az ő neveltjük volt. Olaj a tűzre: 1958-ban egy serdülőkből álló csoport indiánosdi helyett Mátyás király fekete seregét játszotta. Erre is akadt besúgó, s ismét megkezdődött a nyomozás, a vallatás. Vajon nem a fennálló rendet akarják megdönteni a kamaszok? A kaszonyi klubban nyilvánosan akarták pellengérre állítani a fiatalok tettét. Saját osztálytársaiknak kellett volna elítélni a Sípos gyerekeket. Az egyik bátor középiskolás azonban elítélő szavak helyett a következőket mondta a színpadon: „Nagy bajban lehet az a birodalom, amelyik ezektől az iskolásoktól fél”. Neki lett igaza. A birodalom szétesett. Ám akkor, 1958-ban a Kaszonyi Középiskola tanárait is szétzavarták, más-más községekbe helyezték át.
