nterjú dr. Tóth Mihály nemzetközi jogásszal, egykori parlamenti képviselővel, a Szolyvai Emlékpark Jótékonysági Alapítványelnökével
Van, amikor egy közösség nem a jövőtől fél leginkább, hanem attól, hogy elfelejti a saját múltját – azokat a döntéseket, amelyekből egyszer már erőt merített. A kárpátaljai magyarság rohamos fogyatkozása közepette különösen felértékelődnek azok a személyes életutak, amelyekben benne sűrűsödik a térség fél évszázadnyi fordulata: a nyelvi kiszolgáltatottság, rendszerváltás, remények és visszarendeződések. Dr. Tóth Mihály ilyen pályát járt be: építészmérnökből lett városvezető, majd parlamenti képviselő, kisebbségi politikus és a nemzeti kisebbségi jogok ukrajnai szakértője – miközben a „hazatérési” vágya mindvégig iránytű maradt számára. Beszélgetésünkben szóba kerül a többnyelvű közeg tanulsága, az autonómiatörekvések történelmi pillanata, a kijevi törvényalkotás realitása, és az is, mi marad az embernél, amikor a hivatásból hobbi lesz, a hobbi pedig főfoglalkozás: kert, unokák – és a lelki béke, mint túlélési stratégia.
Szabó Sándor
– Tekintettel erre a felettébb tartalmas életútra első kérdésünk: manapság mit csinál mivel foglalkozik?
– Főállasú nyugdíjas vagyok. De társadalmi alapon, mint állományon kívüli munkatárs, tartom a kapcsolatot, együttműködök korábbi tudományos-intézet béli kollégáimmal, figyelemmel kísérem a kutatási területeimmel (nemeztközi közjog, emberi jog, kisebbségek és önkormányzatok joga) kapcsolatos eseményeket-fejleményeket. És ugyanezt teszem a nemzeti kisebbségek, így a kárpátaljai magyarság jogvédelme-jogérvényesítése területén is. De időm javarészét ma már a kertem növényeivel és az unokáimmal való foglalatosság köti le. Vagyis, korábbi főfoglalkozásaimat hobbiként, míg az akkori kedvteléseimet immár főfoglalkozásként művelem.
– Ha visszatekint a gyerekkorára és a családi gyökereire, mely élmények határozták meg leginkább azt az embert, akivé később vált?
– Sorsom alakulásának egyik sajátossága a két-, néha a többlaki életvitel. Így volt ez gyermekkoromban is. 10 éves koromig a Munkácsi Dohánybeváltó szolgálati lakásában laktunk, de sok időt töltöttünk Zápszonyban, szüleim szülőfalujában, ahol már állt a családi házunk, és „működött” a kert. Ezért ebben az időszakban, és később, mikor véglegesen haza, Zápszonyba költöztünk, a családunk életében meghatározó volt a szűkebb és a tágabb rokonsággal való kapcsolat. Mivel mindkét szülőm sokgyermekes családból származott, velünk együtt a nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek összlétszáma meghaladta a negyvenet. Ezért még a szűkebb családi körben zajló események, mint például a disznótorok vagy szőlőszüretek is igencsak népesek voltak. Úgy vélem, hogy a családi körben, és az ilyen alkalmakon folytatott beszélgetések jelentős hatással voltak értékrendem, világnézetem alakulására. Ekkor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején járunk, alig másfél évtizeddel vagyunk a nagy háború, és az azt követő országváltás, szociális-politikai-gazdasági rendszerváltás után, melynek családom és rokonságom, mint a kárpátaljai falun elő, gazdálkodó magyarok általában, a vesztesei voltak. Ekkor még közöttünk voltak számosan azok is, akik megjárták az első világháború poklát. E beszélgetéseket hallgatva szereztem értesüléseket e háború cselekményeiről, az orosz, az amerikai hadifogságokról, azok különbözőségéről, a málenkij robotról, a kolhozosításról (kollektivizációról), a szociális, vallási és etnikai alapon való üldöztetésekről, a hivatalos nyelv tudásának teljes hiányából származó kiszolgáltatottságról. Ebben a családi közegben értettem meg az összetartás, a kölcsönös segítségnyújtás, a szolidaritásvállalás, a kölcsönös tisztelet és a rokoni szeretet alapvető fontosságát, mint a krízishelyzet túlélésének, és az azt követő új, számunkra merőben idegen élethelyzethez való igazodás lehetőségeinek alapfeltételeit. És bizonyára itt oltódhatott belém a falusi életmód, a földműves, állattenyésztő, gyümölcstermesztő tevékenyég iránti tisztelet is.
– Milyen szerepet játszott az, hogy többnyelvű közegben nőtt fel? Mit adott hozzá ez a szemléletéhez és a későbbi pályafutásához?
– A nyelvtudás hiányának problémájával és az abból fakadó, gyakran áthidalhatatlan akadályokkal először kisgyermekként a munkácsi óvodában szembesültem, ahol az ott használt szláv (a helyi ruszin dialektus) ismeretének hiánya teljesen kiszolgáltatottá tett. És ugyanitt sikerült megszereznem az első nyelvismeretemet is, hiszen majd 4 éven át tartó óvodáskodásom alapozta meg későbbi megfelelő szintű orosz-ukrán nyelvtudásomat. Úgy emlékszem, hogy ezidőben Munkácson még a magyar volt a lakosság közötti fő társalkodó nyelv. Velünk, például, szomszédjaink, ismerőseink csak magyarul beszéltek. Már felnőttként jöttem rá, hogy ezt azért tehették, mert egyrészt bírtak a magyar nyelvet, másrészt velünk más nyelven nem is beszélhettek, hiszen nem értettük volna meg. Egyébként közöttük alig akadt magyar nemzetiségű: ruszinok, svábok, zsidók, bolgárok voltak, és frissen betelepült oroszul beszélők is. Vélhetem, hogy e városban akkor nagyon is jelen volt a másság elfogadása.
– Mi szeretett volna lenni gyerekkorában? A pályaválasztást, továbbtanulást illetően jelentett bármilyen hátrányt vagy kihívást magyar nemzetisége?
– Gyermekkorom világrengető újdonsága az űrutazások korszakának kezdete volt. Ezért, mint számosan a korosztályomból, én is űrhajós szerettem volna lenni. Talán ezért sem volt ellenemre, hogy szüleim ötödik osztálytól a Zápszonyi Általános Iskolában megnyíló orosz tannyelvű osztályba írassa át. Ennek köszönhetően jó eredménnyel sikerült érettségiznem a Beregszászi 2. Számú Orosz Tannyelvű Középiskolában. Innen szerettem volna folytatni valamelyik katonai vadászrepülőképzőben. De idejében felvilágosítottak, hogy az én nemzetiségemmel „nem repülnek”, esetleg a mérnökképzésre vehetnek fel. Így aztán egy rokoni jótanácsnak köszönhetően a közlekedési építészmérnöki irányra váltottam, és lettem a Dnyepropetrovszki (mai nevén Dnyipro város) Közlekedési Főiskola diákja.
– Azt szokták mondani, hogy az egyetemi évek mindenki számára meghatározóak, hiszen ebben az időszakban keresi a kamasz helyét a világban. Ön megtalálta?
– Nem. Gondolom, hogy nem találtam meg a helyemet. Talán az irányra leltem rá. A távollét otthonról ugyanis nem csak a felsőoktatási intézményben eltöltött öt évig tartott, mert akkoriban a végzősök kötelesek voltak legalább három évig ott dolgozni, ahová az oktatási intézmény irányította őket. Egyébként, számos, a „fiatal specialistákra” vonatkozó kedvezménytől, például: soronkívüli lakás kiutalás, szolgálati-hivatali előmenetel esett el a delikvens. Mivel a Dnyepropetrovszki Közlekedési Főiskola országos jelentőségű (alárendeltségű) volt, ezért egy ilyen „kiirányítás” az óriási birodalom bármelyik szegletébe szólhatott. Nekem sikerült megragadnom egy kivételes lehetőséget, „kiirányíttatást” kapni a Szovjet Hadseregnek a BAM (Bajkál-Amuri Magisztrál) vasútvonalat építő alakulatához, ahol két év katonai szolgálat kiváltotta a hároméves „kiirányítást” és férfiak számára az e mellett is kötelező katonai szolgálatot is. Bár dolgaim ott mind bérezés, mind szolgálati előmenetel és elismerések terén jól alakultak, a kötelező szolgálati idő leteltekor, immár hétévi távollét után az irány egyértelmű volt: – hazamenni.
– Ekkorra csúcsosodott ki Önben a honvágy?
– Bizonyára az is, de talán kicsit több. Én mindenkor, most is, a szülőföldemen szerettem volna leélni az életemet, ami mind ez idáig csak részben sikerült.
– Tíz éven át, 1979–1987 között beregszászi, illetve munkácsi kommunális vállalatnál dolgozott, illetve vízműveknél mérnök-főmérnök-igazgató volt. Hogyan lesz mérnökből beregszászi polgármester? Milyen célokkal érkezett a városvezetői pozícióba, mit sikerült és mit nem megvalósítania?
– Azzal, hogy a számos, a lakhelyem környékén (Zápszonyba tértem haza) fellelhető végzettségemnek megfelelő munkalehetőségből a Beregszászi Városi Kommunális Osztály építészmérnöki állásának a betöltése mellett döntöttem, és a házasságkötésemmel eldőlt sorsom további alakulása. Bár állásom szerény bérezéssel járt, de a tornyosuló feladatok grandiózusok voltak. Munkaköri feladataimhoz tartozott a városban akkor tervezés alatt álló, illetve részben már beindított alapvető infrastrukturális beruházások, mint a városi vízművek és a vízvezetékrendszer, a csatornahálózat és a városi szennyvíztisztítómű, a gázvezetékrendszer kiépítése és a város kazánházainak földgáztüzelésre való átállítása, valamint a mind a mai napig megnem oldott problémák a hulladéklerakó és a várost elkerülő út megépítésének tervezésének, kivitelezésének, szervezése, irányítása. Jobb helyeken ilyen feladatok megoldásával jelentős létszámú osztályok, főosztályok foglalkoznak, Beregszász, akkor még járási alárendeltségű város vezetésében erre csak egy fő jutott. Majd két év munkálkodás eredményeként, szinte minden területen sikerült úgymond kettőről-háromra jutnom, némely helyeken még részeredményeket is felmutatnom. Közben házas ember lettem, feleségemmel az ő munkácsi lakbérletében laktunk, érkezett első gyermekünk, ezért a szerény bérezés, a Munkácsról való „bejárás” nehézségei, a lakáshoz jutás (ami ugyan járt volna, de nem jutott) távoli perspektívája miatt, elfogadtam Munkács vezetésének jobb bérezéssel és lakáshoz jutás perspektíváját magába foglaló állásajánlatát és munkába álltam a városi víz- és csatornavállalatnál (VODOKANAL). Alig több mint két év elteltével megkeresett a beregszászi járási vezetőség, immár konkrét lakás- és a városi kommunális osztály vezetésének állásajánlatával. Mivel már úton volt második gyermekünk, és a lakásproblémánk megoldása igencsak távolinak tűnt, elfogadtam, Beregszászba költöztünk. Feletteseimnek nem kellett csalódniuk bennem. Számos, a város további fejlődése szempontjából létfontosságú objektum készült el, például a városi víz- és a szennyvíztisztítómű, az ivóvíz- és szennyvízelvezető hálózat gerincvezetékei, kiépült a földgázellátó vezetékrendszer stb.
– Ebben az időben már érződött a változások szele a térségben?
– Igen. A nyolcvanas évek derekán a gorbacsovi reformpolitika magába foglalta az „új nemzetiségi” politikát is, melynek részeként a nemzetiségek által lakott területeken vezető állásba lehetőleg nemzetiségi és fiatal kádereket javallott helyezni. Én mindkét kritériumnak megfeleltem. Úgy vélem, a munkaterületemen elért eredményeken túl, ez a helyzetváltozás indította el a karrieremet: először a városi tanácselnöki, később a megyei kommunális vállalat egyik vezetői beosztásába.
– 1990-ben az első szabad választások alkalmával a megyei tanács képviselőjévé választották. Mikor és milyen indíttatásból született meg Önben az a döntés, hogy aktívan belépjen a közéletbe?
– A közéletben, pontosabban a kárpátaljai magyar közéletben való részvételem nem személyes döntés alapján történt. Ezt sorsom alakulása hozta. A beregszászi városvezetői pozíció, és számos helyi magyar kultúr- és egyházi aktivista (például: Dalmay Árpád, Kerényi György, Pocsai Vince, Nagy Béla és még sokan mások) kezdeményezéseinek sikerre vitelében való részvétel tett azzá. Ennek folytatása lett a KMKSZ elindításában-megszervezésében vállalt szerepem, valamint a megyei tanácsi képviselőségem, ahol a tanács magyar frakciója vezetőjeként egyik kezdeményezője és cselekvő részese lehettem számos, a kárpátaljai magyar nemzeti közösség számára meghatározó oktatási, kulturális, közigazgatási elképzelés (például: a hivatalos nyelvhasználat, a nemzeti szimbólumok hivatalos használata, a települések történelmi nevének visszaállítása stb.) megvalósításának.
– Mi volt a feladata beregszászi járási elnöki megbízottként?
– Az említett, a magyar közösség számára fontos elképzelések között kiemelt helyet foglalt el a Kárpátalja megye különleges önkormányzati területként való elismertetése, valamint a Beregszász központú, a járás területi bázisán létrehozandó magyar nemzetiségi autonóm körzet létrehozása, melyek Ukrajna állami függetlenségéről szóló referendummal egyidőben, 1991 december 1-én magtartott helyi referendumokon megkapta a lakosság jelentős többségének támogatását. Ez utóbbi jogi-közigazgatási alapjainak megteremtésére kaptam felkérést a megye akkori vezetőitől. Ez volt az oka annak, hogy 1992 tavaszán ismét Beregszászban dolgoztam, az akkor bevezetett járási közigazgatásvezető – elnöki megbízottként. A beregszászi magyar autonómia projekt sikerre vitelének szándéka motivált a parlamenti mandátum megszerzésére irányuló versengésben való részvételben is.
– Azon kevesek egyike, aki az ország legmagasabb szintjén, a parlamentben képviselhette az ukrajnai magyarság érdekeit. Mi volt az Ön számára a tevékenység lényege?
– Kijevbe érkezve hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a fiatal ukrán állam építésének koncepciója alapvetően módosul. A korábban, a 80-as évek végén, 90-es évek legelején kilátásba helyezett decentralizált, akár föderatív felépítésű államszerkezet, és a többnyelvűségen alapuló kulturális tér kialakításának vízióját fokozatosan fölváltja a centralizált egynyelvű állam elképzelése, melyekben nincs létjogosultsága az említett autonóm formációknak. Így aztán a Legfelső Tanács Emberijogi Bizottságában a Nemezti Kisebbségek Jogaival Foglakozó Albizottság vezetőjeként e kisebbségek jogainak a beépítése a születendő számos ágazati törvényekbe képezte törvényalkotói tevékenységem lényegét. A választókkal való folyamatos kapcsolattartás és a választókörzet ügyes bajos dolgainak intézésén túl az ukrán–magyar parlamentközi kapcsolatok kialakításán is munkálkodtam.
– A jogászi pályára való térés is inkább volt sors, mintsem direkt döntés eredménye. Miután a soron következő választásokon nem én nyertem el a választók bizalmát (hogyan és miképpen történt ez egy külön történet), fölmerült a hogyan tovább problémája, melyet a korábban törvényalkotói munkámat segítő jogtudósok ajánlata oldott meg, akik meghívtak munkatársnak a Parlament Jogi Intézetébe. Ekkor, immár 44 éves koromban kezdem el jogi tanulmányaimat, melyeket három év múlva kitűnő eredménnyel fejeztem be, és nem sokkal ezután, már Ukrajna Tudományos Akadémiája Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos munkatársaként megvédtem A nemzeti kisebbségek nemzetközi jogvédelmének aktuális tendenciái című kandidátusi disszertációmat. Eléggé szerteágazó tudományos kutató-elemző-előadói munkásságom lényegét továbbra is a nemezti kisebbségek jogaival kapcsolatos kérdések alkotják.
– Az állandó mozgás, a kihívások keresése jellemzi életpályáját. Budapesten az ukrán nagykövetség kereskedelmi és gazdasági missziójának a vezetője is volt. A család hogyan tolerálta az állandó költözést?
– Parlamenti képviselői időszakomban megmaradtam ungvári lakosnak, és heti rendszerességgel utaztam kijevi munkahelyemre. Aztán költöztünk Kijevbe. Onnan utaztunk ki a Budapesti diplomáciai kiküldetésbe, és oda is tértünk vissza annak befejeztével. A számos lakhelyváltoztatás, a lak- és a munkahely földrajzi távolsága nagy problémát jelentett, családi életünk számára, melyet feleségem, Marika, túlzás nélkül mondhatom önfeláldozásának köszönhetően tudtunk megoldani. Ő felvállalt minden családdal kapcsolatos teendőt mikor engem teljes valómban lefoglaltak a hivatali és társadalmi dolgaim. Ő nevelte-oktatta gyermekeinket, ő volt a bevásárló-beszerző (volt időszak, mikor ez nem volt egyszerű feladat), ő járt el ügyes-bajos dolgainkban, még a lakás javítási munkálatait is többnyire nélkülem végezte. Ő volt, és a mai napig ő az öltöztetőm, és mivel a lakástelefonom egyben szolgálati is volt, ezért személyi titkári teendőket is ellátott. És mindezek mellett közös életünk nagy részében dolgozott is. Vagyis úgy is mondhatnám, hogy e számos változást hozó életemben feleségem volt a családi boldogságunk kulcsa, és egyben szakmai-társadalmi tevékenységem alapja, hátországa is.
– Volt-e pályája során olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy túl nagy a teher – és ha igen, mi adott erőt a folytatáshoz?
– Azt hiszem elég jó a teherbíró képességem, ezért ilyenre nem emlékszem. De emlékszem nagy csalódásomra, amit az elveszített parlamenti választás jelentett. Méltánytalannak, igazságtalannak éreztem, mert úgy véltem, hogy az elvégzett munka, a felmutatott teljesítmény alapján méltán számíthattam a választópolgárok bizalmára. Feleségem kritikus támogatása, saját igazamban való meggyőződésem, valamint az a gondolatom, hogy nincsen más, aki akkor-ott-úgy el tudja látni a magyar közösség érdekeinek képviseletével kapcsolatos teendőket, késztetett arra, hogy ne adjam fel, hanem egy minőségileg más, immár tudományos-szakértői területen munkálkodjak tovább.
– Lehet, hogy közhelyként hangzik: a lelkiismeretesen, tisztességgel, megfelelő szakmai színvonalon elvégzett munka, ha nem is hozza meg mindig az elvárt eredményt, de egészen bizonyosan segít lelki békénk megőrzésében, ami pedig, szerintem minden jónak a kiindulópontja, forrása.
– Karácsony lévén nem mehetünk el a téma mellett, melyik volt a legemlékezetesebb karácsonya?
– A legemlékezetesebb egy gyermekkori csínytevésemmel kapcsolatos, mikor is, még a munkácsi lakásunkban az égő gyertyákkal feldíszített karácsonyfánkról próbáltam meg kiemelni a szaloncukrot annak díszcsomagolásából, minek eredményeképpen az felborult és kigyulladt. Szerencsére a jelenlévő vendégek közös erőfeszítésének köszönhetően nagyobb baj nem történt. Nem szívesen emlékszem vissza azokra sem, melyeket a parlamenti üléseken voltam kénytelen tölteni, hiszen a mi karácsonyunk akkoriban Ukrajnában munkanap volt. Legszebb karácsonyaim azok, melyeket immár menyekkel és unokákkal gazdagodott családom körében tölthetek el.
