A Munkácsi Római Katolikus Egyházmegyében régóta szerveznek többnapos lelkigyakorlatokat, olykor egy időben több helyszínen is. Ám nem mindenki tudja megtenni, hogy kiszakadjon a munkából, a családból hosszabb időre, ezért úgy döntöttek, hogy 24 órás mini-lelkigyakorlatokat is szerveznek. Ilyen egynapos megállásra, feltöltődésre hívogatták ezen a hétvégén ezúttal a nőket, akikre most különösen sok teher hárul a hétköznapokban. A péntek este öt órától szombat este 5-ig tartó töltekező alkalomnak a beregszászi római katolikus templom szomszédságában található Pásztor Ferenc Közösségi- és Zarándokház adott otthont.
A Munkácsról érkezett programszervező és -vezető, Popovicsné Palojtay Márta, a munkácsi püspökség pasztorális titkára, a Család és Élet Egyesület vezetője kérdésünkre elmondta, hogy a mostani alkalomnak Az élő vizek forrásánál címet adták. És azért gondoltak ezúttal a nőkre, mert rájuk most, ebben a háborús helyzetben nem megszokott terhek is nehezednek, és a családtagokért való – a nőkre kiemelten jellemző – aggodalom, a félelem még inkább nyomasztja őket, és sokszor nem tudnak mit kezdeni ezzel az érzéssel.
– Ennek a lelkigyakorlatnak tulajdonképpen az a célja, hogy nehézségeinkre nézve meglássuk, honnan kapunk erőt ahhoz, hogy ne menjünk tönkre akkor, amikor az emberi erőforrások nagyon végesek. Azt gondolom, hogy Istennek mindig van válasza a számunkra, akármilyen nehéz helyzetben vagyunk is, neki van megoldása, olyan útja, amit meg szeretne nekünk mutatni – vallja Popovicsné Palojtay Márta.
– Milyen gyakorlati megoldásokat tud adni egy ilyen alkalom?
– Mindig úgy próbálok lelkigyakorlatokat tartani, hogy ezek ne előadások legyenek, hanem tényleg gyakorlatok. Mert szükséges, hogy dolgozzunk saját magunkon, érzéseinken, hogy meglássuk, Isten hogy van jelen velünk ebben a helyzetben. Megpróbáljuk kiscsoportos beszélgetések, foglalkozások során összerakni, hogy mik a nehézségek, ugyanakkor felfedezni, hol jelennek meg az erőforrások. Saját élettörténetünkben is kutatunk, hogy egy-egy nehéz helyzetben végül is hogyan tudtuk legyőzni a nehézségeket. Egyébként voltak olyan kutatások, hogy a magukat jól érzők és a magukat nagyon rosszul érző emberek élettörténetében mi a különbség. S arra a következtetésre jutottak, hogy semmi. Tehát nem azon múlt, hogy mennyi nehézségük volt, vagy mennyi tragédia, trauma érte őket, hanem az arra való reagálás volt a döntő. Picit erre is próbálunk ránézni, hogy hogyan tudok én egy számomra nagyon nehéz helyzetben úgy reagálni, hogy az engem előre vigyen; hogy tudom megtalálni azt a rést, ahol mégiscsak megvan egy emberi szabadságom, és hogy ez engem ne lenyomjon, hanem fölfelé vigyen.
– Ezúttal is több korosztály, különböző élethelyzetekben lévő nők jöttek össze. Hogy tudnak segíteni mindnyájuknak?
– Igazából nem magukat a gondokat akarjuk itt megvizsgálni – nyilván azok különbözőek lehetnek, bár valószínű sok az átfedés –, hanem az azokra adott válaszokat, és hogy miként van jelen ebben az egészben az Isten, hogyan van ott mellettünk. Jézus ismeri ezeket a nehézségeket, hisz földi életében nem hiányoztak az életéből a problémák, mégis az emberi méltóságát, a belső szabadságát minden körülmények között meg tudta őrizni. Ezt meg tudjuk tanulni tőle.
– Milyen tanácsot tudnánk itt megfogalmazni?
– A mindennapi életünkben elsősorban azt figyeljük, mi van a hírekben, mi van a politikában, s emberi fogódzókat keresünk. Van, aki úgy próbál ebből kijönni, hogy nyugat felé néz, hogy majd onnan érkezik a megoldás, vagy oda kell elmenni. És igazából nehezen vesszük észre, hogy vannak távlatok fölfelé is, ahonnan valódi erőt kaphatunk. Ha nem ragadunk le a hírek posványában, hanem azt nézzük, milyen reménységre vagyunk meghívva – ami túlmutat azokon a dolgokon, amik minket körbe vesznek –, akkor erőt kapunk ahhoz, hogy meg tudjunk állni abban, ami van, abban a nagyon nehéz realitásban. De mégis tudjunk szeretettel meg erővel jelen lenni a hétköznapjainkban, és tudjunk magunk is erőforrás lenni a családtagjaink, a körülöttünk élők számára.
– Nem véletlen a nők számára szól ez az alkalom, hisz meg kell erősíteni őket, mert az ő hozzáállásuktól függ, milyen lelkiállapotban lesz a család is.
– Ez teljesen így van. A magam életében is látom, mennyire meghatározó az én lelkiállapotom. Ha én jól vagyok, akkor jól van a családom is. Ez nekünk, nőknek sajátos küldetésünk is. Ahogy mondják, mi vagyunk az otthonnak a lelke, a tűzhelynek az őrzője. Ezért nagyon fontos magunkról is gondoskodni. Szerintem az egy nem jó irányba vezető hozzáállás, hogy nekem mindig muszáj otthon lennem, nem engedhetem meg magamnak, hogy eljöjjek egy lelkigyakorlatra, mert nekem ki kell szolgálni a családot. Ahhoz, hogy én adni tudjak, ahhoz fel is kell töltődnöm, gondoskodni kell magamról is, mert akkor tudok majd segíteni a többieknek, hogy ők is jól legyenek. A lelkigyakorlat fontos célja, hogy megtapasztaljuk a velünk lévő Isten közelségét. Hogy saját szavainkkal tudjunk imádkozni hozzá. Az a gyógyító, ha megtanuljuk, hogy lehet magunkat jól érezni az Isten jelenlétében, aki előtt nem kell mindig teljesíteni, aki előtt nem kell állandóan szorongani. Próbáljuk megtapasztalni ezt a felszabadultságot!
– Végül is csak neki mondhatunk el őszintén mindent, előtte tudjuk megvallani bűneinket, gondjainkat, előtte tudjuk letenni terheinket…
– Igen, hisz csak ő a megoldás. De ha nekem egy olyan istenképem van, hogy ő egy távoli valaki, akitől tartani kell, vagy akinek muszáj mindig valami eredményt felmutatni, vagy muszáj mindig tökéletesnek lenni, akkor nem tudom megtapasztalni az ő jelenlétét vagy segítségét. A lelkigyakorlat abban is segít, hogy ez az istenkép változzon, hogy megtisztuljon, kinyíljon a szívem arra, hogy én jöhetek hozzá úgy, ahogy vagyok, olyan állapotban, amilyenben vagyok, és nem kell semmilyen különlegest produkálnom ahhoz, hogy én elfogadható, szerethető legyek.
Mert ő úgy fogad el, ahogy vagyok… Ezzel a megerősítéssel térhettek haza a lelkigyakorlat résztvevői.
