Oltsuk el a lámpát, hogy jobban lássunk
Háború volt, nagy energiaválsággal. Gyakran lekapcsolták akkoriban az elektromos áramot. A kis falu papja kreatív ötlettel állt elő. Kihirdette, hogy az egyházközség szegény. – Lekapcsoljuk a fűtést a templomban, karácsonykor még díszvilágítás sem lesz. Egyetlen villanykörte sem fog világítani. A harangokat kézzel húzzák, az orgonát is lábbal fújtatják majd azok a férfiak, akik kimerészkednek.
Az öreg pap azt kérte, hogy amikor jönnek az éjféli misére, hozzon mindenki magával egy tartón meggyújtott gyertyát vagy egy mécsest. A szívekre helyezte, hogy amikor megérkeznek az Isten házába, tegyék maguk elé, a padra, hogy az világítson majd. Ott világítunk csak, ahol a legszükségesebb.
A pap egészen biztos volt abban, hogy a hívek megkövezik ezért. Hiszen nem egyszer feljelentették már a püspöknek, amiért megpróbált újítani. Nem egyszer előfordult, hogy az újítások miatt nem jártak többé a hívek a szentmiséjére. Összefogtak a polgármesterek is, hogy megleckéztessék tervei miatt. Már elővételezte magában, hogy jönni fognak a rosszindulatú, számon kérő, elszámoltató, hibáztató levelek, és azok a dörgedelmes e-mailek… talán még a püspök atyát is be fogják csatolni a levelezésbe. A gyomra máris össze is szorult… Elhatározta, hogy az áldoztatáskor kerülni fogja a tekinteteket, és hogy a szertartás után nem megy ki a templom elé a szokásos búcsúzkodásra és nem fog az idén áldott karácsonyt kívánni a templomból távozó híveknek.
Jöttek is az éjféli misére. Jöttek a családok lámpásaikkal a kezükben. A padokban nem csak az imakönyvek, hanem az emberarcok is fényárban úsztak. Ragyogó gyerekarcocskák apró pici szemeiben vibráltak a gyertyafények, édesapák és nagypapák ráncos arcát világította a mécsesek ide-oda dülöngélő lángja. Édesanyák és fejkendős nagymamák kerekded arcaikat fürösztötték a lángocskák. Az oltáron is több gyertyát gyújtottak, hogy a pap lássa misekönyvet. Ezen a háborús karácsonyon minden másképpen volt. Az egész templom fényárban úszott. Nagyon szegény volt ez a háborús karácsony. A betlehem mellett is csak olcsó ledizzók vibráltak a kis Jézus arca körül.
Úgy is volt… az áldoztatáskor senkinek nem nézett az atya a szemébe, a mise végén sem ment ki a templom elé, hogy elbúcsúzzon a hívektől. A két ünnep közötti napokban szabadságra sem ment, csak várta a rosszindulatú leveleket, és persze a püspök atya e-mailjét. Hiába, a háború és az energiaválság nagy úr! – gondolta magában – Nem tehettem mást, le kellett kapcsolnom a villanyokat…
Elmúltak az ünnepek. Az elszámoltató, felelőségre vonó levelek ezúttal azonban elmaradtak. Egyszer csak telefonhívás érkezik a püspökségről és maga a püspök úr jelentkezik. „Kedves Atya, a jövő héttől kezdve új helyen fogsz szolgálni. Készülj és menj!” – A szokatlan karácsonyról egy szó sem esett. Az atya jó szívvel elfogadta a püspök döntését, hiszen papi engedelmességi fogadalma szerint a püspök szava számára Isten akaratát jelenti.
Elérkezett a költözés és a búcsúztatás ideje. Svédasztalos fogadást rendeztek. A legbátrabb ministránst kérték fel, hogy köszönjön el az atyától. És amikor ahhoz a részhez ért, hogy megköszönje… a szentmiséket is, akkor a ministráns mintha kilépett volna a szerepéből: „de leginkább azt köszönjük neked, pap bácsi, hogy ezt a legutolsó karácsonyestét olyan széppé tetted számunkra, amikor kézzel kellett a harangozni, amikor az orgona is csak fújtatással szólalt meg, és csak az otthonról hozott mécseseink világítottak a betlehem mellett a templomban. Ha te tudnád, milyen gyönyörű volt számunkra ez a karácsony… És tudod, milyen nagy élmény volt, amikor a betlehemi éjszaka sötétjéből és szegénységéből átélhettünk ott valamit Veled a mi templomunkban. A pap könnyes szemmel gondolt vissza arra legutolsó szentestére…
A pap már valahol máshol szolgálja az Isten népét, de lehetséges, hogy már a mennyei liturgián dicsőíti az Istent, úgy, mint karácsonykor az angyalok. Szép volt ez a karácsony, a nagy háború és energiaválság idején.
Nehézség jött az életünkre. Nem szeretném sötétre festeni magunk felett az eget, mert elég sötét az magától is. Az élete egyikünknek sem lett könnyebb. Viszont még mindig az a meggyőződésem, hogy ennyi jót nem kaptam soha senkitől, mint az idén, még akkor is, ha háborúban élünk, és gyakran légvédelmi szirénák mellett ébredünk. Fel kellene ismerünk, hogy milyen jó életünk van még most is, fel kellene ismerünk, és mernünk kellene kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soha nem volt még a Kárpát-medencében.
Vannak, akik azt vallják, hogy karácsonykor illik szidni egy kicsit a világot, a politikusokat, egyházat, azokat, akik nem úgy ünnepelnek, mint mi. Ne tegyük, mert nem helyes. De el kell mondani, hogy ebben a monetáris, pénzközpontú világban az emberi kapcsolatok nagyon elanyagiasodnak. Mit jelent ez? Beárazzuk egymást, ki mennyit ér a szemünkben. Mi keresztények is felvizezzük, felhígítjuk hitünket, hogy jobban elfogadjanak bennünket. Ez sem helyes. Fel kellene vállalni.
Az ünnep csendjében alkalom adódik arra, hogy megkérdezzük magunkat, hogy kihez tartozunk, miért és kinek kell hálásnak lennünk. Az ünnep csendjében meg kell kérdezünk, hogy kitől kapjuk a fényt. – Itt van nekünk ez a törékeny, gyönge betlehemi gyermek az ikonokon, aki sötétségben jön a világra. Az ikonok márpedig nem akarnak magyarázkodni. A Gyermekről készült képek nem magyarázkodnak, nem okoskodnak és nem akarnak válaszolni arra, hogy miért van háború, menekültek, miért van rákos daganat, miért vannak elhagyatott gyerekek és idősek a világban, hanem egyszerűen csak fel akarnak bennünket emelni. Arról akarnak bennünket meggyőzni, hogy Isten nagyon jó hozzánk és magához akar bennünket emelni.
Milyen szép is lenne, ha egyszer a szívünkben gyúlt fényekkel jöhetnénk el a karácsonyi misére. Biztos vagyok abban, hogy akkor tudnánk a legszebben ünnepelni, amikor a legnehezebb az életünk. Amikor olyan sötétben vagyunk, mint a Szent Szűlőpár, József és Mária a kis Jézussal. Ahányszor „elveszik a villanyt” és körbeölel a sötétség, mindig arra gondolj, hogy az Isten Fia is sötétben jött a világra. Ha pedig egyszer mi magunk oltanánk el a lámpáinkat… biztosan jobban látnánk a lényeget. Biztosan ez lenne a legszebb karácsonyunk.
Hortobágyi Arnold OSB
