Precíz, inkább két héttel hamarabb elkészít mindent, mintsem egy nappal később. Vallja, csak addig félünk valamitől, amíg nem ismerjük. Ha megtanuljuk, utána rájövünk, mennyivel egyszerűbb, mint gondoltuk. Semmit sem utál, a legtöbb feladathoz jókedvvel, de minimum nyitottsággal áll hozzá. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Molnár Tímea, a Bótrágyi Gimnázium tornatanára
Simon Rita
– Több mint 30 éve van a pedagóguspályán.
– Már alsó osztályos koromban eldöntöttem, hogy tornatanár akarok lenni. Azt szerettem a legjobban, állandóan sportoltam, számomra magától értetődő volt, hogy ezt a hivatást válasszam. Szeretem, ha sok ember van körülöttem, ha jókat nevetünk, szórakozunk. Nem bosszankodom a játék alakulásán, vagy ha esetleg veszítek, mert nekem csak az számít, hogy játsszunk, élvezzük a meccset. Az életet élvezni kell, nem pedig a negatívumokat keresni benne. Én igyekszem mindenben meglátni a jót. Hiszen mindig lesznek rossz dolgok, ez természetes. De tőlünk függ, hogy azok helyett inkább a pozitívumokra koncentrálunk-e, azokra a pillanatokra, amelyek feltöltenek, erőt adnak. Azt vallom: egyszer élünk, de akkor nagyon. Élni kell. Mindennap.
– Messze sodorta az élet Zápszonyból.
– Kilencedik osztályba jártam, amikor kiköltöztünk Primorszk vidékére. Nem ismertem ott senkit, egyedül voltam a tanítóképzőben is, így akkoriban sokszor ismételgettem magamban az egyik dicséret sorait, és a mottóm is ez lett: Mit félek? – mondom merészen: Istenem és Atyám lészen. Ez a bizonyosság 15 éves korom óta velem van. Tudtam, a Jóisten úgysem hagyná, hogy bajom essen, van, aki vigyázzon rám, és ez megnyugtatott.
– Visszajött.
– A szívem hazahúzott, és jött velem anyukám és a testvérem is. Én már akkor tudtam, hogy itt a helyem, és most már én innen nem mennék sehova… Szívesen utazgatok a családommal, a jelenlegi helyzet miatt csak a lányommal és a két szép unokámmal tudok, de letelepedni nem szeretnék máshol.
– Itthon találta meg a hivatását, a párját.
– 1993-ban jöttünk vissza, rögtön munkába is álltam. Kisbégányban kezdtem, két évet tanítottam ott testnevelőként. Akkor megfogadtam, hogy a következő munkahelyem már olyan lesz, ahol van tornaterem is. Így mikor ’95-ben férjhez mentem, átkerültem a szomszédos Haranglábra. Tíz évig dolgoztam ott. Később felajánlották, hogy párhuzamosan Bótrágyon is tanítsak. A lányom már ide járt iskolába, úgyhogy szívesen jöttem volna. És mint mondják, könnyű Katit táncba vinni, ha ő is akarja – úgyhogy elvállaltam a bótrágyi állást. Egy év után pedig végleg átjöttem ide és azóta itt tanítok.
– Sosem unatkozik.
– Állandó pörgésben vagyok. Ha tehetem, legszívesebben az unokáimmal foglalkozom. Előfordul, hogy áthívom a diákjaimat sportolni, pizzázni, táncolni. Ha a lányomhoz készülök Nagydobronyba, akkor pedig motorra pattanok és azzal robogok át szabadon. Imádok élni, szeretem az életet és az embereket. Az élet egy csoda.
– Dühös is tud lenni.
– Akkor vagyok bosszús, ha valaki feladja. Vagy ha szándékosan bántja a másikat, főleg ha a nagyobb a kicsit, a védtelent. Olyankor kérdés nélkül a védelmére kelek, kiállok bárkiért. Alapjáraton nem szeretem a konfliktusokat, viszont ilyenkor beleállok. Jobb a békesség, de úgy hiszem, vannak olyan helyzetek, amikor fel kell vállalni a gondolatainkat. Ettől függetlenül nem vagyok haragtartó, vallom: el kell engedni mindent. Lobbanékony vagyok, de amilyen hirtelen felkapom a vizet, olyan gyorsan ki is beszélem magamból a dühömet, és én azzal be is fejeztem. Nem cipelem magamban a harag terhét. Új lapot kezdek.
– Versenyszerűen is sportolt.
– A megyében többször megfordultam asztalitenisz-versenyeken úgy, hogy autodidakta módon tanultam meg pingpongozni Haranglábon. Az árvíz idején a gyerekeket kivitték Magyarországra, ahol igen megszerették a pingpongot, és miután hazajöttek, kérték, hogy játsszunk itthon is. Megmutatták, mit tanultak, és mi tanárok is megszerettük, és egyre többet játszottuk. Első helyen végeztem a járási versenyeken, és a kollégámmal felkértek a Beregszászi járás képviselőjének. Lássanak csodát, Pacuk Sanyi bácsival elhoztuk párosban a második helyet. A többi versenyen, egyéniben 7. és a 4. lettem. Nagyon csodálkoztam, hiszen engem nem tanított senki a különböző technikákra, csak úgy kedvtelésből kezdtem neki. Azóta ez a szenvedélyem. Diákokat is felkészítek versenyekre, szerintem jó eséllyel indulnak. Csak hinni kell a gyerekekben, és bármire képesek!
– Biztatja a tanulókat és rájuk ragasztja a pozitív életszemléletét is.
– Mindig arra tanítom őket, hogy harcoljanak az utolsókig. Amíg bírnak, addig ne adják fel. Még akkor sem, ha egy erősebb ellenféllel állnak szemben, mert úgyis csak a játék végén dől el, hogy ki győz. Bármikor fordulhat a kocka. Ha idegesek lesznek és fejben feladják, akkor már veszítettek. De ha erőt vesznek magukon, koncentrálnak, akkor bármi lehet. Az asztalitenisznél is az a cél, hogy mindig csak a következő labdát üsse vissza, csak add vissza… Egyiket a másik után. Nem kell előzetesen bepánikolni, hogy nem fog menni. Arra is tanítom őket, hogy ne fordítsanak túl nagy figyelmet olyan emberek véleményére, akik nem is kompetensek abban a tevékenységben. Nem szabad, hogy hatással legyen ránk más negativitása, egyszerűen csak ki kell tűznünk a célt, és megtenni érte minden tőlünk telhetőt, még akkor is, ha mások szerint az lehetetlen.
– Önnek is van támasza.
– A párom, a lányom és az anyukám. A férjem egyben a legjobb barátom is. Az életem akkor vett nagyon pozitív irányt, amikor férjhez mentem. Nagyon jó ember (meghatódik – a szerk.). A párom nem csak hisz bennem, hanem enged szárnyalni is. Ennél nagyobb boldogság pedig nem is kell.
