Húsz évvel ezelőtt nyílt meg a Kisszelmenc–Nagyszelmenc ukrán- szlovák határátkelő
Húsz év telt el azóta, hogy 2005 decemberében megnyílt a Kisszelmenc és Nagyszelmenc közötti ukrán–szlovák határátkelő. Húsz év egy ember életében is mérföldkő, egy település történetében pedig korszakhatár. A két falu – amely valaha egy volt, majd a történelem kegyetlen döntése nyomán kettészakadt – ma ismét átjárható, még ha az együttélés lehetősége már nem is térhetett vissza teljesen.
Varga Brigitta (Kisszelmenc-Nagyszelmenc)
Az 1945 utáni szovjet–csehszlovák határmegállapítás végül kettévágta az akkori, közel 1100 lakossal rendelkező Szelmencet is, aminek nagyobbik része s vele együtt az iskola, községháza, óvoda, temető, rendőrség, görögkatolikus és református templom a csehszlovák oldalon, míg a falu kisebbik része, benne a római katolikus templommal a szovjet oldalon maradt. A csehszlovák oldalon Nagyszelmenc, a szovjet oldalon Kisszelmenc lett a település neve.
A határ nem csupán közigazgatási vonal volt: családokat, barátságokat vágott ketté.
A kommunista diktatúra idején a határsáv szigorúan őrzött terület volt: beszélgetni, integetni, átkiabálni sem volt szabad. Sokáig még a két polgármester is csak átkiáltva tudott érintkezni egymással.
– 1996-ban választottak meg polgármesternek, és egy évvel később ismerkedtem meg Gilányi Lászlóval, Nagyszelmenc akkori vezetőjével – mondta Illár József, aki 24 évig volt Kisszelmenc polgármestere. – Ő hívott meg 1997 őszén a nagykaposi vásárnapokra, ahol találkoztunk Németh Zsolt magyar országgyűlési képviselővel. A beszélgetés során elmondtuk neki, hogy Laci bácsi 1941-ben született, és a keresztlevelében születési helyként még Szelmenc szerepel, de közigazgatásilag már akkor Nagyszelmencen élt. Innen jött a gondolat, hogy jó lenne, ha a két község újra összetartozhatna – ha másként nem, legalább egy határátkelő megnyitásával.
– A közösség hogyan kapcsolódott be ennek a folyamatába?
– Akkoriban Egressy Miklós görögkatolikus pap szolgált nálunk. Vele együtt döntöttünk úgy, hogy fel kell hívnunk magunkra a figyelmet. Keresztet állítottunk a határ közelében, majd a kis- és nagyszelmenci görögkatolikus hívek közös liturgiát tartottak. A határőrök kutyákkal, fegyverekkel jöttek, de incidens nem történt. Békés esemény volt, imádkoztunk azért, hogy a határ megnyíljon.
– Mikor lépett nemzetközi szintre a kezdeményezés?
– 2000 körül indultak be igazán a folyamatok. Aláírásgyűjtést szerveztünk, nemzetközi szervezetekhez fordultunk. 2004 áprilisában Tóth Lajossal együtt Amerikába utaztunk. Felszólaltunk a kongresszusban és kértük az amerikaiak támogatását. A kongresszus később az ukrán és a szlovák félhez is fordult ügyünkben.
– A székelykapu milyen szerepet töltött be?
– Szimbólum lett. Két félkapu készült, amelyek együtt alkotnak egy egészet. Jelezve vele, hogy a két község összetartozik. Az UMDSZ sokat segített a megvalósításban. 2003 októberében avattuk fel, és ettől kezdve a nemzetközi figyelem is erősebb lett. A felirat a kisszelmenci, illetve a nagyszelmenci fél-fél székelykapukon, amelyek egymástól 20 méterre állnak a gúnyhatáron a következő:
„Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő
Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel
Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt
Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja”.
– Milyen változást hozott a határ megnyitása Kisszelmenc életében?
– Gyökeresen megváltoztak a mindennapok. A házaknál üzletek nyíltak, munkahelyek jöttek létre. Az emberek nemcsak mezőgazdaságból éltek már, hanem kereskedelemből is. A porták értéke szinte városi szintre emelkedett. Aztán a koronavírus járvány, majd a háború miatt mindez megszűnt. A lakosság drasztikusan, körülbelül a felére csökkent.
– Mikor érezte igazán a határ jelentőségét?
– 2022. február 24-én. Néhány nap alatt több száz menekült torlódott fel az átkelőnél a hidegben, így ellátás kellett. Meleg ételt főztünk, teát osztottunk, takarókat adtunk. Számos testvértelepülés sietett a segítségünkre, kiemelendő: Jákó, Páty, Óbarok, Környe, Miskolc, Sukoró, Nagyszelmenc és Nagykapos települések, valamint a Máltai Szeretetszolgálat. Magyarok és ukránok példás együttműködése jellemezte a háború kitörését követő hónapokat. Ez az összefogás mindennél többet jelentett.
Tóth Lajos, aki már több, mint 23 éve tölti be a polgármesteri tisztséget Nagyszelmencen és a folyamat másik nagy úttörőjének számít, úgy fogalmazott: a határnyitás rendkívül hirtelen történt, pedig hosszú folyamat előzte meg, évekig küzdöttek azért, hogy létrejöhessen.
– December 22-én kaptam egy telefonhívást: Csáky Pál, az akkori szlovák kormányalelnök hívott fel azzal, hogy másnap, december 23-án megnyílik a határátkelő. Gyakorlatilag nem volt időnk felkészülni. A vendégeket is csak telefonon tudtuk értesíteni. Voltak, akik emiatt szemrehányást tettek, hogy miért nem szóltunk előbb, de mi magunk sem értesültünk róla korábban. 2005 december 23-án, a falu közepén végül megnyílt a határátkelő.
– Milyen volt a hangulat a nyitáskor?
– Az első reakciók között ott volt a felháborodás is. Előzetesen azt az információt kaptuk, hogy vízum nélkül lehet majd közlekedni, ennek ellenére, amikor a kisszelmenciek át akartak jönni, nem engedték őket, mondván, nincs vízumuk. Jogos volt az indulat: mi átmehettünk, ők viszont nem jöhettek. Ez az állapot két-három évig is eltartott, mire végül eltörölték a vízumkényszert, és akkor már ők is akadálytalanul átjárhattak. A hatvan év óriási idő. Az akkori barátok, ismerősök még találkoztak néhányszor a nyitás után, de húsz év elteltével már nincsenek köztünk. Ma már a kapcsolat olyan, mint bármelyik szomszédos faluval: ha szükség van egymásra, átmegyünk, egyébként pedig mindenki éli a maga életét.
– Önök Washingtonban is jártak az ügy érdekében. Hogyan emlékszik erre az útra?
– Nem ott találkoztam először a túloldali polgármesterrel, már korábban is ismertük egymást. Washingtonba már együtt utaztunk ki. Ha jól emlékszem, körülbelül négy napot töltöttünk ott. Egy bizottsági ülésen hallgattak meg bennünket. Diana Watson, az Egyesült Államok kongresszusi képviselője volt az egyik résztvevő, és az első kérdése az volt: „Mi a probléma?” Amikor elmondtuk, hogy a határ, azt válaszolta: „Ez probléma? Alakítsanak önálló államot.” Ez tipikusan amerikai gondolkodásmódról vallott. Nehezen értették meg, mit jelent az, hogy egy falu közepén húzódik a határ, mégsem megoldott az átkelés.
– Milyen változásokat hozott a határ megnyitása a falu életében?
– Óriási vásárlóturizmus indult meg. Kisszelmencen szinte minden ház előtt kisbolt működött. Ez addig működött hatékonyan, amíg az árakat fel nem emelték arra a szintre, mint nálunk. Akkor a szlovák vásárlók rájöttek, hogy nincs értelme átmenni, hiszen itthon is ugyanazt – sőt gyakran jobb minőségben – megkapják. Az ungvári piacra viszont ma is sokan járnak, de például fogorvoshoz is, ugyanis Kisszelmencen üzemel egy rendelő. A falunkban nincsenek ilyen szolgáltatások, legközelebb Nagykaposon érhetők el. Oda azonban sokan járnak dolgozni az ukrán oldalról, főként az egészségügyben helyezkednek el.
– A háború milyen hatással volt a település életére?
– Az első hónapokban mintegy hatezer menekült haladt át Nagyszelmencen. A hivataltól egészen a határátkelőig 15–20 autóbusz sorakozott. A temető előtti nagy parkolóban melegedősátrakat állítottunk fel, főztünk, elláttuk az ide érkezőket. A kultúrház raktárként működött, és mivel a nap 24 órájában érkeztek hozzánk, az éjszakai ellátást is meg kellett szerveznünk. Számos önkéntes és egyesület jelent meg segítségnyújtás okán, de sajnos visszaélések is történtek: akadtak, akik nem a menekülteknek osztották szét az adományokat, hanem inkább hazavitték. Ez ritka volt, de megtörtént.
– Meddig tartott ez az időszak?
– Körülbelül fél évig. Utána fokozatosan csökkent az érkezők száma. Ma már többnyire csak fiatal anyák jönnek gyerekekkel, akiket itt vár a férjük. Egy-két napot együtt töltenek, majd visszamennek.
– A határátkelő megléte módosított az önkormányzat munkáján?
– Pozitív hozadék, hogy bár kis lélekszámú település a miénk, a határátkelő miatt mégis rendszeres és gyakori a buszjárat a hozzánk legközelebb eső városba és könnyebben jutunk hozzá infrastruktúra fejlesztésére irányuló uniós pályázatokhoz. Mínusz legfeljebb annyi volt, hogy több a takarítás a turisták után, de ezt vállaljuk.
– A fiatalok mennyire vannak tudatában annak, min ment keresztül az előző generáció?
– Alig. Nekem ez volt a természetes közeg, ebbe születtem bele. A mai fiatalok már nem foglalkoznak azzal, miért van itt határ, miért éppen itt húzódik. Legfeljebb annyit tudnak, amennyit – ha egyáltalán, – az iskolában tanítanak.
A valaha egy faluban ma is az a közös, hogy hiába van a főutcája közepén meghúzva a határ, mindkét oldalon magyarok laknak. Szakács Etella 1947-ben született Kisszelmencen. Férjével a határtól számítva a második házban éltek eleinte.
– A mi portánk volt akkoriban a legszélesebb az utcában, de bővíteni nem engedték azt, mert abban az időszakban a határtól számított kétszáz méteren belül tilos volt bármiféle építkezés.
Édesanyám ekkor már egyedül élt a falu közepén, így végül átköltöztünk hozzá. Mindent kézzel hordtunk át – emlékezett vissza az idős asszony.
Etella beszámolt arról is, hogy a túloldalon, az első házban a rokonai éltek, és volt barátnője is ott.
– Leveleztünk egymással, időnként át is jöttek a Verhovina szállóba, ott találkoztunk. Gyerekkoromban gyalog jártunk át a szomszédos templomba. A határkerítés felállítása azonban sok nehézséget okozott, különösen a közelben élőknek. Volt, akinek átrepült a libája, de vissza már nem kapta. Egyszer a mi tehenünk is átkószált a lucernásban. Mikor utána mentem, kutyák szaladtak elém és csak később vettem észre, hogy katonák kísérték őket. A kerítésen volt egy kiskapu, főleg sürgős esetekben azon engedtek át. Ha valaki megbetegedett vagy meghalt, telegramot küldtek pecséttel, orvosi igazolással. Így engedték át édesanyámat is, amikor Kaposon meghalt a testvére.
Tóth Júlia 1962 óta él Nagyszelmencen. Huszonegy évesen költözött a településre, mikor férjhez ment. A családnak a határ túloldalán is sok rokona volt, és a kapcsolattartás hosszú ideig fennmaradt.
– Több testvére és unokatestvére is volt, de sajnos nem adatott meg, hogy sok időt töltsenek együtt. Amikor később megnyílt a határ, akkor is csak úgy lehetett átmenni, ha „eltartásit” küldtek, és csak az léphetett át, aki rendelkezett ilyennel. Akkor már én is gyerekes anya voltam, így ismét egymásra találtunk: a fiam keresztanyja is onnan való volt.
Az idős asszony szerint a határ lezárása nagy tragédia volt, megesett, hogy jegyesek szakadtak el egymástól, vőlegények és menyasszonyok maradtak a határ két oldalán, és évekig nem találkozhattak.
– Sok párkapcsolat emiatt meg is szűnt. A szomszédok sem beszélhettek egymással. Egy idős asszony mesélte, hogy úgy adtak hírt egymásnak, mintha a földeken dolgoznának: kapálás közben énekeltek, nótába foglalták az üzenetet, és onnan ugyanígy válaszoltak vissza. Később krumplira kötöztek kis papírcetliket, pár sort írtak rá, és átdobták – de ha a katona észrevette, nagy baj lett belőle. Így aztán ez sem működhetett sokáig. Eleinte nagyon nagy volt a szigor. A határnál, ahol ma a csendőrlak áll, az apósom földje volt. Azt mondták, ha nem adjuk el, az állam elveszi, így kénytelenek voltunk eladni. Régebben kukoricát, babot vetettünk oda. Egyszer mentünk szedni, és rögtön jött a rendőr, mert jelentették, mit csinálunk. Meg kellett mutatni a zsákok tartalmát.
Egyszer a fiam is velünk jött, még kisgyerek volt. Nem vettük észre, hogy rálépett a szántásra és ebből akkora ügyet csináltak, a helyiek kiállásának volt köszönhető, hogy nem vittek be minket a határőrségre.
Visszaemlékezése szerint mielőtt a határvonal a mai helyén megszilárdult volna, legelőször egyébként a mai határtól körülbelül 200 méterrel nyugatra húzták meg, és a nagyszelmenci temetőt, illetve a vele szemben levő házat és annak udvarát is kettévágta.
– Ennek következtében a családi ház a Szovjetunióhoz, de az ott lakók udvara, kútja és jószágaik már Csehszlovákiához tartoztak. De a házzal szemközti temetőt is kettévágták. Így voltak, akik már a sírokhoz sem jöhettek át. Ez talán az egyik legfájdalmasabb emlék. Ne adja Isten, hogy ilyesmi még egyszer megtörténjen.
Júlia elmondása szerint az ideérkezőktől ma is gyakran megkérdezik: ki vagy, ki volt a rokonod, hiszen régen mindenki ismert mindenkit.
– Régen az emberek jobban tartották a rokonságot, jobban odafigyeltek egymásra. Ma is sokan jönnek át naponta: a rokonokhoz, a temetőbe. Én is gyakran járok ki, és mindig találkozom velük – öten, hatan, tízen is jönnek egy nap.
A határ megnyitása óta húsz év telt el, egyelőre mégsem beszélhetünk arról, hogy a falu valaha az Európai Unió keretein belül újraegyesülhetne. Emellett a történelem eseményei továbbra sem hagyják nyugodni a települést: míg Nagyszelmencen béke honol, Kisszelmencen továbbra is hadiállapot van érvényben.
