Hortobágyi Arnold bencés szerzetes pap kárpátaljai szolgálata egy személyes hivatásból és tudatos döntésből született, amelyet az egyházi közösség és az elöljárók támogatása kísért. A háborús környezetben végzett lelkipásztori munkája nemcsak kihívásokat, hanem mély emberi és lelki találkozásokat is hozott: a közösségek nyitottságát, a jó szóra való éhséget és az együttérző jelenlét különös erejét. Elmondása szerint a jóléti társadalmak tapasztalataival szembeállítva kirajzolódott bennne egy olyan valóság, ahol az egyszerű gesztusok, az imádság és a közösség megtartó ereje felértékelődik.
Varga Brigitta
– Mi vezette Kárpátaljára?
– Amikor körvonalazódott bennem a vágy, hogy Kárpátaljára jöjjek, először az elöljáró testvéreimmel osztottam meg a kérésemet. Jóindulattal és nyitottsággal fogadták, amikor elmondtam: Ukrajnában háború van, és úgy érzem, jelenlétemmel, tudásommal, tapasztalataimmal, szerzetesi lelkiségemmel segíteni tudnék. Megértették, hová húz a szívem, hol érzem a küldetésemet, és jóváhagyták a kérésemet. Kárpátalján Miklós püspökkel találkoztam először. Az első beszélgetésünk nagyon meghatározó volt: 2024 decemberében felajánlottam neki, hogy – ha elfogadja – legalább két évre idejövök szolgálni Isten népét.
Nemcsak a magyar közösséget szerettem volna kísérni, hanem az ukránokat és más nemzetiségű híveket is.
A püspök elfogadta a szolgálatomat. Hogy a jövő hogyan alakul, az Isten akaratán, Miklós püspök döntésén és a pannonhalmi elöljáró testvérek egyetértésén múlik.
– Emlékszik az első alkalomra, amikor itt misézett? Mi lepte meg leginkább?
– Igen, nagyon élénken. Az első alkalom még azelőtt történt, hogy hivatalosan idekerültem volna: látogatóban voltam. Ismeretlenként érkeztem a munkácsi székesegyházba, ahol már imádkozták a rózsafüzért. Szergej atya fogadott, és nagy bizalommal kérdezte meg, szeretnék-e prédikálni. Amikor kiálltam a hívek elé az evangéliummal, azonnal megérintett a közösség nyitottsága. Ez egy olyan közösség, amely éhes és szomjas a jó szóra, az együttérzésre. Olyan volt, mint egy első találkozás, amikor az ember érzi: itt dolga van.
– Miben más itt a szolgálat, mint otthon?
– Egy jóléti társadalomból érkeztem ide, Kárpátaljára, a háború árnyékába. Otthon nap mint nap megtapasztaltuk, hogy az élet egyre kényelmesebb, egyre több lehetőséget kínál, mégis sokszor elégedetlenség, hiányérzet volt jelen. Engem mélyen elgondolkodtatott, hogyan lehetséges, hogy miközben objektíven egyre jobban élünk, szubjektíven mégis egyre szegényebbnek érezzük magunkat. Kárpátalján egészen más tapasztalat fogadott.
A háború súlya, a bizonytalanság, a nélkülözés ellenére az emberek képesek hálát adni az egyszerű dolgokért: egy kézfogásért, egy jó szóért, a papi jelenlétért, a közösségért, a szentmise lehetőségéért.
Itt a puszta jelenlétnek is óriási ereje van. Úgy éreztem, olyan helyre érkeztem, ahol az emberek kénytelenek szembenézni a sorsukkal, együtt hordozni a terheket.
– Hogyan jellemezné Kárpátalja lelkiállapotát?
– Talán meglepő, de sokszor azt tapasztalom, hogy az itt élők lelkiállapota stabilabb, mélyebb, mint a jóléti társadalmakban élőké. A háború közelsége ráirányítja az embert arra, ami igazán megtartó: a spirituális erőforrásokra.
Az itt élőknek valódi igényük van az Istennel való személyes kapcsolatra.
Szomjazzák az imádságot, a lelki beszélgetést, a közösséget. Papi életemben soha nem tartottam annyi lelkigyakorlatot, mint az elmúlt másfél évben Kárpátalján. A vasárnapi szentmise, a közösséghez tartozás nem megszokás, hanem természetfeletti erőforrás, létkérdés.
– Hogyan látja: jelenleg mi a legnagyobb, kimondatlan teher az emberek életében?
– A háború mindenkit másképp érint, de van egy közös tapasztalat, amely szinte minden nemzetiséget, felekezetet és korosztályt érint: a szétszakítottság. Családok szakadnak szét, barátságok törnek meg, emberek menekülnek, bujkálnak, rettegnek. Ez a szétszakítottság nemcsak a kapcsolatok szintjén jelenik meg, hanem mélyen megterheli az idegrendszert is.
A folyamatos bizonytalanság, a félelem, a veszteségek nyomot hagynak az emberek testi és lelki egészségén.
Nem véletlen, hogy egyre több a mentálisan és fizikailag sérült ember: a háború nem tud nyomtalanul jelen lenni az életünkben. Ez a kimondatlan teher csendben, lassan, de nagyon mélyen dolgozik az egyénekben és a közösségekben.
– Volt olyan eset, amely különösen megérintette, és szívesen mesélne róla?
– Rengeteg háborús történetem van, különösen a front közeléből. Három alkalommal jutottam el egészen közel a harcokhoz, Harkiv térségébe, alig harminc kilométerre az orosz–ukrán határtól. Egy alkalommal egy karitászos munkatárssal együtt elhatároztuk, hogy felújítunk két olyan házat, amelyek csodával határos módon épen maradtak egy szinte teljesen elpusztított faluban. Villanyszerelőként számomra alapvető volt, hogy a lakások biztonságosak legyenek. Amikor minden szükséges anyagot szerelési megvásároltunk, a kollégám megkérdezte, miért költünk ennyit, hiszen olcsóbban is meg lehetne oldani, például a vezetékeket a vakolat alá rejtve. Azt válaszoltam: lehet olcsóbb, de életveszélyes. És akkor megszólalt bennem egy még mélyebb felismerés: lehet, hogy ez a falu egyszer orosz kézre kerül, és egy orosz család költözik be, kisgyerekekkel.
Ha az evangélium szellemében akarok jelen lenni, nem tehetem meg, hogy különbséget teszek közöttük.
Egy másik, számomra különösen megható élmény egy bevásárlóközpontban történt. Humanitárius segélyt vásároltunk, öt bevásárlókocsinyi pelenkával és tartós élelmiszerrel álltunk a pénztárnál. Egy idős asszony odament a munkatársamhoz, rám mutatott, és megkérdezte, ki az a fekete csuhás alak. Amikor megtudta, hogy egy szerzetes érkezett Magyarországról, könnybe lábadt a szeme, és azt mondta: „Ez azt jelenti, hogy talán hamarosan vége lesz.” Akkor értettem meg igazán, mit jelent reményt vinni pusztán a jelenléttel. Ha ez lett volna az egyetlen ilyen pillanat másfél év alatt, már akkor is megérte idejönni.
– Meddig tart egy pap felelőssége egy háborús, kiszolgáltatott közegben?
– Ez attól függ, mekkora áldozatot vállal az ember. Van, aki addig megy el, ameddig a komfortzónájának a határa tart. Amikor már kényelmetlen, amikor már fáj, ott meghúzza a határt. Mások nagyobb elköteleződésből élnek, és azt mondják: ezekért az emberekért akkor is megéri jelen lenni, ha az veszélyt hordoz.
Én nem azért vagyok itt, hogy mártírrá váljak, hanem hogy szolgáljak.
Ugyanakkor hiszem, hogy vannak helyzetek, amikor Krisztus evangéliuma és a puszta jelenlét is döntő jelentőségű. A felelősségem addig tart, ameddig képes vagyok elköteleződni. Isten adja meg azt az erőt és belső tüzet, amely képessé tesz arra, hogy vállaljam mindazt, amiért idejöttem.
– Mi az, ami papként a leginkább próbára teszi ebben a helyzetben?
– Folyamatosan azért imádkozom, hogy ne engedjem át magam a haragnak.
A harag az egyik legveszélyesebb dolog, mert ha egy pap vagy misszionárius átadja magát neki, az egész szolgálata kiüresedik. A háború borzalmai, az agresszió, az igazságtalanság óriási indulatokat szülnek, de ezekkel nem lehet gyógyítani. Ma reggel is azért imádkoztunk a szentmisén, hogy Isten adjon politikai bölcsességet az ország vezetőinek. Bölcsességet ahhoz, hogy felismerjék: meddig érdemes küzdeni, mit kell megőrizni, és mit kell elengedni. A harag és a gyűlölet nem vezet sehová. Szent Benedek is arra figyelmeztet, hogy ne engedjük szabadjára az indulatokat, mert az nem a jó irány.
– Mit jelent Kárpátalján reményt hirdetni anélkül, hogy az üres vigasztalás lenne?
– Számomra a remény hirdetése elsősorban jelenlétet jelent. Amikor Harkivban orosz nyelven prédikáltam, Szent Pál szavait mondtam az ottani keresztényeknek: „Legyetek örvendezők a reményben, béketűrők a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban.” Ez nem egy szép mondat csupán Pál apostoltól, hanem életre váltható tanítás. Azt próbálom elmondani az embereknek, hogy
bár az életünk kiszolgáltatottnak tűnik, valójában – a miénk és az agresszorainké, bántalmazóinké is – Isten kezében van.
Lehetnek szűkek a keretek, lezártak a határok, de fölfelé mindig tágas a tér. Az igazi remény abból fakad, hogy még a veszélyben és a bizonytalanságban is Isten tartja a kezében az életünket.
