Tóth Mihály: Harmincöt év kitartása meghozta gyümölcsét

Ukrajna elítélte a kárpátaljai magyarok elleni szovjet megtorlásokat

Több mint nyolcvan évvel a tragikus események és több mint három évtizeddel az első kárpátaljai magyar kezdeményezések után az ukrán parlament hivatalosan is elítélte a Kárpátalján 1944 és 1946 között végrehajtott szovjet megtorlásokat. A Legfelső Tanács 261 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadta el azt a határozatot, amely a kommunista totalitárius rendszer bűncselekményeinek minősíti a civil lakosság elleni tömeges megtorlásokat, köztük a magyar és német nemzetiségű lakosság deportálását, valamint a kárpátaljai magyarokat sújtó „málenkij robotot”. Dr. Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke szerint a parlamenti döntés erkölcsi elégtételt jelent, és megnyithatja az utat ahhoz, hogy a málenkij robot története az egész ukrajnai társadalom történelmi emlékezetének részévé váljon. A határozat jelentőségéről, több évtizedes előzményeiről és várható következményeiről beszélgettünk.

Szabó Sándor

Számára a mostani döntés egy több mint harmincöt éve tartó küzdelem gyümölcsének beérését jelenti. A kérdéssel már megyei tanácsi képviselőként, a magyar frakció vezetőjeként és a megyei rehabilitációs bizottság munkájában is foglalkozott, később pedig parlamenti képviselőként kezdeményezte az elhurcoltak állami rehabilitációját.

„Egy több mint harmincöt éves tevékenység bizonyos értelemben vett termésének beéréseként éltem meg ezt a döntést. Egy régóta óhajtott, folyamatosan és következetesen kért, követelt okmány született meg”

– fogalmazott az alkotmányjogász, az UMDSZ tiszteletbeli elnöke, volt parlamenti képviselő.

Tóth Mihály emlékeztetett arra, hogy 1994–1998 közötti parlamenti képviselősége idején elsőként kezdeményezte, hogy az 1944-ben kollektív alapon elhurcolt magyar és német civilekre is terjesszék ki a politikai megtorlások áldozatainak rehabilitációjáról szóló törvényt. Később parlamenti képviselőként Kovács Miklós, Gajdos István és Brenzovics László is folytatta a küzdelmet a jogi rehabilitációért és a tragédia állami szintű elismeréséért. Helyi szinten hamarabb történt áttörés: 2004-ben, a magyar frakció kezdeményezésére a Kárpátaljai Megyei Tanács már politikai megtorlásnak minősítette a málenkij robotot, és az országos rehabilitáció érdekében Kijevhez fordult. Országos szinten azonban egymást követték a sikertelen kezdeményezések.

Tóth Mihály parlamenti képviselőként nem külön törvényt tartott szükségesnek, hanem az 1991-ben elfogadott, a politikai megtorlások áldozatainak rehabilitációjáról szóló jogszabály hatályát kívánta kiterjeszteni az elhurcolt magyar és német civilekre. Ennek komoly gyakorlati jelentősége lett volna, hiszen a törvény már meghatározta az üldözötteket megillető jogokat és kompenzációs lehetőségeket.

Málenkij robotra elhurcoltak menete Kárpátalján

A kérdés egyik jogi sajátossága az volt, hogy az elhurcolások nem egyéni bírósági ítéletek alapján történtek. Az embereket politikai döntés nyomán, kollektív alapon vitték el, ezért az egyenkénti rehabilitáció sem kínált megfelelő megoldást.

„Ahogy kollektív volt a megtorlás, úgy kollektív rehabilitációra lett volna szükség”

– foglalta össze.

Egy ilyen döntésnek ugyanakkor jelentős anyagi következményei is lehettek volna. Ha az állam jóvátételt biztosít a több tízezer kárpátaljai magyar áldozatnak, hasonló igény merülhetett volna fel a szovjet megtorlások által ugyancsak sújtott ukrajnai német lakosság esetében is.

Harminc-harmincöt évvel ezelőtt mindennek még közvetlen gyakorlati jelentősége volt. Sok egykori elhurcolt életben volt, a fogságban és kényszermunkán eltöltött négy-öt évet pedig – Tóth Mihály felidézése szerint – nem számították be a munkaviszonyukba. Egy teljes körű rehabilitáció így nemcsak erkölcsi, hanem kézzelfogható szociális és anyagi jóvátételt is jelenthetett volna.

Három évtizeden át mindig akadt akadály

Arra, miért kellett az állami elismerésre több mint harminc évet várni, Tóth Mihály szerint nincs egyetlen válasz. A kilencvenes években az ukrán parlament erős baloldali erői jelentették az egyik fő akadályt. Megítélése szerint attól tartottak, hogy a történtek hivatalos elítélése a győztes szovjet hadsereg történelmi megítélését is sértené.

Később, amikor ez a politikai befolyás visszaszorult, más szempontok kerültek előtérbe, az elmúlt évtizedben pedig az ukrán–magyar kapcsolatok megromlása is jelentősen szűkítette egy magyar vonatkozású ügy kedvező fogadtatásának esélyét.

„Amikor az egyik akadály megszűnt, lett helyette másik”

– érzékeltette a folyamatot.

Felidézte azt is: amikor 2003-ban a magyar parlament az elsők között ismerte el emberiség elleni bűncselekményként az 1932–1933-as ukrajnai nagy éhínséget, vagyis a Holodomort, Kárpátalján azt remélték, hogy az ukrán törvényhozás hasonló gesztussal viszonyul majd a magyarokat ért szovjet megtorlásokhoz. Ez azonban akkor nem történt meg.

Ehhez képest különösen feltűnő a mostani eljárás gyorsasága. Tóth Mihály elmondása szerint a határozattervezetet szeptember 1-jén jegyezték be, szeptember 3-án már pozitívan véleményezte az illetékes bizottság, napirendre került és el is fogadták. Évtizednyi eredménytelen próbálkozások után néhány nap alatt lezajlott a parlamenti folyamat.

A Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke ezt a körülmények „szerencsés együttállásaként” értékeli. A döntésnek közvetlen előzménye is volt: Igor Krivosajev parlamenti képviselő 2025 márciusában már benyújtott egy hasonló tartalmú tervezetet, amelynek több lényegi eleme a most elfogadott dokumentumban is megjelent.

A parlamenti határozat legfontosabb közvetlen eredményét Tóth Mihály az erkölcsi elégtételben látja. Az ukrán állam hivatalosan elismerte a megtorlások tényét, és a kommunista totalitárius rendszer bűncselekményeinek minősítette azokat.

„Ezt az erkölcsi elégtételt megkapja az egész közösség, megkapja a magyarság, és megkapja az a személy vagy annak hozzátartozója is, aki ebben személyesen érintett volt”

– mondta.

A jogi következményeket illetően ugyanakkor visszafogottabb. Megítélése szerint elméletileg elképzelhető, hogy érintettek vagy leszármazottaik anyagi igénnyel próbálkozzanak, a határozat azonban önmagában nem teremt erre közvetlen jogalapot. A dokumentum nem állapítja meg az ukrán állam anyagi felelősségét, ezért abból automatikusan sem kárpótlási kötelezettség, sem egyéni rehabilitációs eljárás nem következik.

Tóth Mihály jogászként arra is felhívta a figyelmet, hogy a Szovjetunió jogutódlásának kérdése nem szűkíthető le arra, hogy valamennyi történelmi felelősséget kizárólag Oroszország viselne. Értelmezése szerint Ukrajna is a Szovjetunió egyik jogutódállama, a mostani dokumentum azonban ezt a kérdést nem rendezi.

„Közjogi szempontból lényegében az ukrán állam megtette azt, ami a kötelessége: elismerte és elítélte a történteket. A magánjogi, kárpótlási kérdés viszont nincs megnyitva, és attól tartok, hogy nem is lesz”

– fogalmazott.

Ebből a szempontból az állami elégtétel későn érkezett. Az áldozatok túlnyomó többsége már nincs életben, így az a személyes rehabilitáció és anyagi jóvátétel, amelynek három évtizeddel ezelőtt még valódi jelentősége lehetett volna, mára nagyrészt elvesztette realitását.

Másfelől Tóth Mihály a döntést akár úttörő jelentőségűnek is tartja. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a második világháborút követő, nemzetiségi alapon végrehajtott megtorlások és kitelepítések több európai ország történelmében máig rendezetlen kérdések.

„Ha ebből a szempontból vizsgáljuk ezt az okmányt, akkor azt is mondhatjuk, hogy nem késett el, hiszen mások még itt sem tartanak”

– mondta.

A cél, hogy a tragédia a hivatalos történelemoktatás részévé váljon

A döntés hosszú távú jelentőségét a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke mindenekelőtt a történelmi emlékezet, a kutatás és az oktatás szempontjából látja.

A málenkij robot a kárpátaljai magyarság kollektív emlékezetében már régóta elfoglalta a helyét, ezen az állami elismerés önmagában nem változtat. A történettudomány és különösen a hivatalos történelemoktatás számára azonban új lehetőségeket nyit.

Tóth Mihály szerint a parlamenti határozat erős érvet ad azokkal szemben is, akik a már feltárt dokumentumok ellenére igyekeztek eljelentékteleníteni vagy megkérdőjelezni a történteket, és új alapot adhat a levéltári, dokumentációs és névfeltáró munka folytatásához.

„Nagyon bízom abban, hogy ez bekerül a hivatalos történelemoktatásba. Hogy a gyerekek ne csak odahaza, a családi hagyományból vagy tudományos konferenciákon találkozzanak ezzel a kérdéssel, hanem a tankönyvekben is”

– hangsúlyozta.

Megítélése szerint ettől válhat a tragédia valóban társadalmilag elfogadott történelmi ténnyé: nem csupán a magyar közösség ügye maradna, hanem előbb Kárpátalja, később lehetőség szerint egész Ukrajna kollektív történelmi tudatának részévé válhatna.

A döntés a több évtizede folyó kutatómunkának is új hátteret ad. Tóth Mihály elmondása szerint az idei szolyvai megemlékezésre az emlékpark több mint 1500 újonnan azonosított névvel bővül. A nevek jelentős része a kutatók által feldolgozott fogolykartonokból került elő, az új emléktáblák felavatása pedig az idei megemlékezés egyik fontos eseménye lehet. A több mint másfélezer új név önmagában is jelzi, hogy az áldozatok feltárása több mint nyolcvan évvel a tragédia után sem tekinthető lezártnak.

A „Siratófal”, az áldozatok emlékműve a neveket tartalmazó, márványtáblákkal a Szolyvai Emlékparkban

Tóth Mihály számára ennek különös erkölcsi jelentősége van. Mint elmondta, a történtek egyik legszörnyűbb vonása az volt, hogy sok áldozat a végtisztességet sem kaphatta meg. Hozzátartozóik nem búcsúzhattak el tőlük, és sok esetben ma sem ismert haláluk, illetve temetésük pontos helye.

„Mindenki valakinek a férje, apja, családtagja, szerette volt. Az emberi méltóság megőrzésének alapvető része, hogy a kegyelet és az emlékezet fennmaradjon.”

Felidézte: amikor a nyolcvanas évek végétől lehetőség nyílt a nyilvános emlékezésre, az elsődleges célok egyike az volt, hogy településről településre összegyűjtsék az emlékezetben fennmaradt neveket, és azokat kőbe véssék. Ennek központi emlékhelyeként jött létre a Szolyvai Emlékpark.

„Annyiban lenne rendhagyó az idei, hogy ezúttal üdvözölhetnénk a megemlékezésen hivatalos személyt is az országos vezetésből”

– mondta.

Harmincöt év küzdelme után Tóth Mihály számára a parlamenti döntésnek általánosabb tanulsága is van: ha valaki jó és igaz ügyet képvisel, és azt következetesen, szakszerűen teszi, annak idővel beérhet a gyümölcse.