Minden mindennel összefügg, vallja Popovics Béla munkácsi művelődéstörténész. Mindannyiszor nagyon érdekes és izgalmas dolog, ha ezeket a látható és kevésbé látható szálakat a képző- és zeneművészeti alkotások, irodalmi művek vagy akár földrajzi felfedezések segítségével felfejtjük, hangsúlyozta a tanár úr azon az előadásán, amelyet a Munkácsi Magyar Egylet rendezvényén tartott, s amelynek a Munkácsy Mihály Magyar Ház adott otthont.
A találkozó kezdetén a szervezők nevében Popovics Pál elnök köszöntötte a szépszámú egybegyűltet. Örömmel nyugtázta, hogy a 2003-ban alakult művelődési, ismeretterjesztő és népszerűsítő civil kezdeményezés tavaly megújult, s immáron több sikeres rendezvényt tudhat magáénak. Nagyon fontos, hogy ez az önszerveződő csapat a háború okozta gyötrelmek, kétségbeesések és bizonytalanság időszakában hallassa a hangját, kifejtse közösségmegtartó tevékenységét, mutatott rá Popovics Pál.
Örök fájdalmunk Trianon, kezdte előadását Popovics Béla, aki nem csupán arról szólt, hogy Románia nagyobb területet kebelezhetett be a békediktátum következtében, mint amilyen a magyaroknak meghagyott terület nagysága, hanem arra is rámutatott, hogy még Ausztriának is sikerült elvenni tőlünk az Őrvidéket, más néven Burgerlandot, tehát annak az országnak, amelyik belekényszerített bennünket a vesztes háborúba. A sógoroknak emellett is volt néhány nem túl szimpatikus húzása. A Sopron közeli Doboraljában, ahol Liszt Ferenc szülőháza áll, azon olyan emléktáblát helyeztek el, amelyik „a nagy német zeneszerző” munkásságát méltatja. Vidékünk lakóitól pedig az 1866-ben Csillagfalva közelében felrobbant hatalmas meteoritot orozták el a Bécsi Természettudományi Múzeum szakemberei. Emellett az osztrák főváros egyik templomát díszíti az az eredetileg a máriapócsi görögkatolikus templomban kiállított Szűz Máriát ábrázoló kép, amelyik egy napon elkezdett könnyezni. Jellemző módon az eredeti festménnyel azóta nem történt meg ez a csoda, ám az időközben Máriapócson elhelyezett másolatával már igen.
Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy a nagy földrajzi felfedezések és a nyomukban járó hódítások következtében a gyarmatbirodalmak rengeteg kulturális kincset raboltak el a kiszolgáltatott helyzetben levő országokból, ezért is oly gazdag például a párizsi Louvre, vagy a londoni British Múzeum gyűjteménye. De például ki gondolná, hogy egy magasba törő egyiptomi obeliszk díszíti Róma központjában a Szent Péter teret?! Ha a jó sorsunk úgy hozza, hogy eljutunk az olasz fővárosba, akkor természetesen nem csupán ezt csodálhatjuk meg, hanem a kiemelkedő reneszánsz művészek számos örökbecsű alkotását is.
Persze igazságtalanok lennénk a nyugati világgal szemben, ha képviselőiben csak más nemzetek értékeinek kifosztóit látnánk, hisz például Jean-Francois Champollion francia kutatónak köszönhetjük valamennyien az egyiptomi hierogrifák megfejtését, s azt, hogy ezáltal betekintést nyerhetünk az 5000–4500 előtti világba.
Ma már kevésbé hangsúlyozzák, hogy a kereszténység korai évszázadaiban nem sokra becsülték az ókori szerzőket, azok műveit. Ritka kivételnek számít Vergilius, akinek a neve az első századokban azért maradt fenn, mert írt egy verset egy kisfiúról, aki majd megváltja a világot… Vergilius kapcsán kerül a képbe Radnóti, aki az ókori költő számos eclogáját fordította magyarra, hogy aztán elkezdjen ő is ilyen verseket írni. Ezek közül az egyik legszebbet, legismertebbet a Hetedik eclogát Popovicsné Palojtay Márta értő tolmácsolásában hallhattuk.
Az est folyamán barangolást tettünk az opera csodálatos világába. Popovics Béla egy-egy zeneszám után felhívta a figyelmünket arra, hogy az elhangzott egyik-másik zenemű szerzőjét melyik irodalmi alkotás ihlette meg.
Az előadás során Mozart, Haydyn, Liszt és Bach műveiből hangzottak el részletek, illetve gregorián ének is szólt. Megtudtuk azt is, hogy a többszólamú zene miként vált az egyházzene szerves részévé. Mert, mint hallottuk, tapasztaltuk, minden mindennel összefügg.
