Beszélgetés Dorohovics Mihály fotóművésszel a képei által közvetített üzenetek mélységéről
Vannak képek, amelyek nem azért maradnak meg bennünk, mert szépek. Hanem azért, mert mély gondolatokat, érzelmeket közvetítenek és gondolkodásra sarkallnak. Van az a mondás, hogy egy kép többet mond ezer szónál. Nem azért, mert minden benne van, hanem mert képes megmutatni azt, amit szavakkal nehéz kifejezni. Bepillantást nyújtanak egy életpályába, egy személyes tragédiába, vagy közelebb hozzák az emberek számára a távoli kultúrákat. Képek, amelyek nem retusálják el a valóságot, nem próbálnak meg tetszeni, mégis megragadják a tekintetet. Dorohovics Mihály ungvári fotóművész portréi ilyenek: kíméletlenül őszinték, mégis méltóságteljesek. Arcokat mutatnak, amelyek mögött élet van – idő, tapasztalat, veszteség, kitartás. Olyan történetek, amelyeket a mai világ inkább elrejtene, mintsem megmutatna.
Szabó Sándor
Lassan három évtizede nézi a világot a fényképezőgépének objektívjén keresztül. Hírlapi fotósként kezdte, majd évekig csak azért fényképezett, hogy abból finanszírozza a hobbiját, a hegymászást. Lélegzetelállító természetfotókat készített az általa meghódított Kárpátok, a Krím-félsziget, a Kaukázus, az Alpok, az Altáj, a Pamír és a Tien-san hegyvonulatairól. Mégis dokumentarista és portréfotózásban szerzett magának világraszóló hírnevet. Munkái rangos díjakat nyertek Párizstól Londonon és New Yorkon át Tokióig. Képeit a világ számos pontján galériákban és múzeumokban állították ki. Fotói által milliók ismerhették meg Kárpátalját, az itt élő embereket és a sokszínű kultúrát. Emellett igazi lokálpatrióta, aki az utóbbi időben ismertségét arra használja, hogy fontos társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet.
Gyökerek és iránytűk
– Először diákkoromban került fényképezőgép a kezembe – emlékezik vissza a fotóművész a kezdetekre. – Az Ungvári Kulturális és Művészeti Akadémia desinge szakát végeztem el, ahol egy fél éven keresztül fotózást is tanultunk. Szinte azonnal magával ragadott. A barátaim segítségével 20-25 dollár körüli összegért vettem az első fényképezőgépem. Akkor még analóg gépek voltak, nem volt végtelen képünk, egy tekercs általában 24-46 kockás volt, és viszonylag drága. A Szribna Zemlja Fesztnél kezdtem el dolgozni, a korábbi fotós Édelman András helyére vettek fel.
Mihály fotóprojektjeiben Kárpátalja kultúráját és hagyományait mutatja meg a világnak. A „Kárpátalja ismert és érdekes személyiségei” (2021–2022), a „Kárpátalja kulturális etnikumai” (2022), az „Az Ukrán-Kárpátok magashegyi lakói” (2023) és „A kelderári roma kultúra egyedi nőalakjai” (2023–2025) című sorozatok nemzetközi figyelmet kaptak, és több rangos szakmai elismerésben részesültek. Nemrég jelent meg az első fotóalbuma, amelyben az elmúlt három évtized meghatározó munkáit publikálta. Többek között a Szemán Ferenc Öcsi festőről készült sorozat is hangsúlyos szerepet kap a könyvben. Mint, mondja a szabadgondolkodású alkotóval készült képek új perspektívákat hoztak az életébe.
A fotózás nem a „nyíltságról” szól, hanem a bizalomról
– Szemán Ferenccel egy szabadtéri fotókiállításon ismerkedtem meg – meséli. – Több fotóm is ki volt állítva, többek között a Bedzir Pali bácsi grafikusról készült portrém. Öcsi bácsi arra sétált és megállt ennél a képnél. Nem kérdezett semmit, levette a falról és azt mondta, ez művészet. Épp ott voltam és megörökítettem ezt a pillanatot. Beszélgetésbe elegyedtünk, megkérdeztem tőle, hogy lefotózhatom-e. A tőle megszokott laza stílusban, csak annyit mondott: „holnap jöhetsz”, majd megadta a címét. Otthon a nappalijában beszélgetés közben szóba került, sovány, szikár testalkata. Azt mondta nekem, hogy ő nem szégyelli, büszkén vállalja a testét. Megkérdeztem lefotózhatom-e úgy, hogy leveszi az ingét. Felállt a karosszékéből és meztelenre vetkőzött előttem. Mondanom sem kell 21–22 éves ez teljesen ledöbbentett. Azt mondta, te vagy a művész, mondjad mit csináljak. Levettem egy kalapot a fogasról, a kezébe adtam és elkezdtem fényképezni. Nagyon oda kellett figyelnem, hiszem 5 darab tekercsem volt 46 kockával. Ma már a digitális képeken meg lehet nézni az eredményt, akkor csak az előhívásnál derült ki, hogy sikerültek-e a fotók. De sikerültek, én is és Öcsi bácsi is elégedett volt az eredménnyel. A fotózásnál a felesége nagyon nem örült, de a képek meggyőzték.
A festőművésszel készült felvételek abban az időben nem egy megszokott portrésorozatnak számítottak, de beillettek Szemán Ferenc bohém életstílusába. Ezt hosszú szünet követte a portréfotózás terén. Mihály a hegyek szerelmese lett, így újabb és újabb csúcsok meghódítására inspirálta. A szóló hegymászás és tájképek világából a koronavírus-járvány és az azzal járó korlátozások ragadták ki. Nem tudott külföldre utazni, így újra felfedezte magában művészi énjét, amit a hegyek által nyújtott szabadsága elnyomott benne.
Dorohovics nem technikai kérdésként tekint a fotóra, hanem kommunikációs aktusként: párbeszédként a fotós és az alany, valamint a kép és a néző között. „Nekem a portréban az ember az első” – mondja. „Nem az számít, mennyire lesz nyílt a kép, hanem az, hogy akit fotózok, biztonságban érezze magát.” Szerinte ez a bizalom nem magától értetődő. Sokáig nehéz volt elmagyaráznia, mit és miért csinál. A környezetében élők számára a fotó sokáig egyet jelentett az alkalmazott műfajokkal: esküvő, reklám, stúdió. Amikor azonban megérkeztek az első nemzetközi elismerések, változott a helyzet.
– A díjak és elismerések után az emberek másképp tekintenek a képeimre. Megjött a bizalom. Látták, hogy ez nem egy hóbort, hanem művészet” – mondta.
A koronavírus-járvány miatt elrendelt korlátozások irányították vissza a fotóművészethez.
A fotó élettörténet – és fegyver is
Képein feltűnően sok az idősebb arc. Nem véletlenül. Meggyőződése szerint az élet lenyomatai – ráncok, gesztusok, tekintetek – olyan drámai erőt hordoznak, amelyet semmilyen beállítás nem pótolhat. „Egy felnőtt emberben több a dramatizmus: ha a szem a lélek tükre, akkor az arc, az életünk térképe” – fogalmazta meg. A fotó nála soha nem elszigetelt pillanat, hanem történet részlete. Fontos számára, hogy tudja, kit fotóz: honnan jön, mit hordoz magában, mi az, ami jellemzi. Ezért keres mindig olyan motívumot – tárgyat, mozdulatot, helyzetet –, amely az adott személy belső világát is megmutatja. Nem szerepet oszt, hanem hagyja, hogy az alany „önmaga legyen”. A fotóművész számára a fotó nem puszta vizuális termék, hanem energia. Olyan erő, amely képes hatni, alakítani, provokálni. „Egy fotóval fel tudsz emelni valakit, de le is tudod húzni. Ebben van felelősségünk.”
Ezt a szemléletet tanárként is képviseli. Egykori alma máterében, az Ungvári Kulturális és Művészeti Akadémián nem elsősorban technikát tanít – bár azt is –, hanem látásmódot. Azt, hogy a fotó akkor válik fontossá, ha kérdéseket tesz fel. Ha nem csak „szép”, hanem igaz. Mint mondja, egy fotónak mesélnie kell. Ki kell nyitnia a problémákat.”
Fekete-fehér: nem könnyebb, csak kíméletlenebb
A fekete-fehér fotográfia a monokróm (egyszínű) ábrázolás Dorohovics munkásságának egyik kulcseleme, de nem nosztalgiából vagy divatból fotóz színek nélkül. Nála ez belső döntés. „Ha érzem, hogy egy kép fekete-fehér lesz, akkor úgy is fotózom. Onnan nincs visszaút.” Szerinte tévedés azt gondolni, hogy a fekete-fehér „könnyebb”. Épp ellenkezőleg: kíméletlen. Nem lehet elrejteni mögé hibákat, és ebben a szegmensben sokkal nagyobb a konkurencia. Mégis úgy érzi, hogy ebben a formában tud a legtisztábban beszélni az emberről – színek zajától mentesen.
Nem titkolja, ha máshová, valamelyik európai nagyvárosba született volna, vagy fiatalként elvándorol, ma már sokkal sikeresebb lenne. Megpróbálta külföldön, de a szíve haza húzta. Ahogy ő fogalmaz, a művészetéhez szükséges energiákat csak itt kapja meg: „A művésznek táplálék kell. Nekem ez itt van.” Nem csak inspirálódik szülőföldjéből, képeivel vissza is ad, fotóival felhelyezi a világtérképre ezt a kicsinyke térséget, szépségével, emberivel, kultúrájával.
A visszajelzés nem hiúság, hanem inspiráció
Bár határozott és céltudatos embernek vallja magát, nem romantizálja a magányos művészt. Nyíltan beszél arról, hogy a visszajelzés létfontosságú. Nem a hiúság miatt, hanem a túléléshez: „Ha nincs visszajelzés, kiégsz” – fogalmazza meg mit jelentenek számára az elismerések, díjak. Ugyanakkor a legerősebb visszacsatolás számára nem is feltétlenül a díj, hanem az, amikor a nézők hosszú kommentekben írják le, mit éreztek egy-egy kép láttán. Amikor a fotó párbeszédet indít el – és nemcsak esztétikai, hanem emberi szinten.
„A hallgatás mindet tönkretesz”
Az utóbbi időben mégsem a fotói, hanem közéleti állásfoglalásai kapcsán került a sajtó figyelmének a fókuszába. Néhány hete egy munkácsi divateseményen a Kárpátokban épülő szélerőművek ellen tiltakozott, azzal, hogy a színpadon spontán módon alsónadrágra öltözött és egy „Nem a szélerőművekre” feliratú táblát tartott a kezében. Korábban nem vette át egy városi elismerést, mert nem akarta legitimálni azt, amit a város pusztulásaként él meg. Szerinte az Ungváron zajló építkezések tönkretették a várost.
„Nem a zöld energia ellen vagyok. Az ellen vagyok, hogy a hegyeket elpusztítsák” – mondja. Szavai mögött nem politikai ambíció, hanem személyes tapasztalat áll: gyerekkora óta járja a hegyeket, számára a szabadság szinonimái. A legnagyobb problémát azonban nem is a beruházásokban látja, hanem a társadalmi reflexió hiányában: „Mindenki hallgat. És a hallgatás mindent tönkretesz.”
Dorohovics Mihály munkássága nem válaszokat kínál, hanem kérdéseket tesz fel. Mit jelent ma őszintének lenni? Hol a határ a szépség és az igazság között? Meddig lehet hallgatni anélkül, hogy cinkossá válnánk? Fotói nem adnak megnyugtató lezárást. Inkább arra késztetnek, hogy megálljunk, ránézzünk, és ne menjünk tovább azonnal. Mert ahogy ő maga fogalmaz: nem az a legnagyobb baj, ha valami fájdalmas – hanem ha már észre sem vesszük.
