„Szeretnék május éjszakán, letépni minden orgonát…” – egykor sok lányos ház ablaka alatt zendült fel ez az ének, s mire virradt, a kapufélfán virágcsokor, az udvar előtt pedig szalagokkal ékesített májusfa hirdette: valaki komoly szándékkal járt erre.
Ma, amikor a háború árnyéka rávetül a mindennapokra, különösen fontos, hogy legyenek kapaszkodóink. Hogy a bizonytalanság idején is megőrizzük azt, ami megtart: közös emlékeinket, hagyományainkat, ünnepeinket. Ezt a hitet és örökséget ápolja évről évre a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet a Nagyberegi Tájházban, ahol idén is életre keltették a tavasz egyik legszebb népszokását.
Április 29-én a Zápszonyi Gimnázium mintegy harminc tanulója érkezett a Nagyberegi Tájházba, hogy egy tartalmas, élményekkel teli nap során ne csupán megismerjék, hanem meg is éljék eleink örökségét. A gyerekeket Gál Adél néprajzkutató, a Pro Cultura Subcarpathica munkatársa köszöntötte, majd végigkalauzolta őket az egykori parasztportán. A tárlatvezetés során a diákok bepillantást nyerhettek elődeink mindennapjaiba: hogyan éltek, hogyan dolgoztak, mit ünnepeltek, és hogyan őrizték meg az élet rendjét a hétköznapokban és az ünnepekben egyaránt.
A tájház egyik legizgalmasabb állomása ezúttal is a kemence volt. A pattogó tűz melege köré gyűlve a gyerekek testközelből ismerkedhettek meg a régi paraszti háztartás nélkülözhetetlen eszközeivel: kezükbe vehették a kemencelapátot, megismerhették a pemete és a szénvonó szerepét, s közben azt is megtapasztalhatták, milyen fontos központja volt a kemence a családi életnek – nemcsak sütött-főzött, hanem meleget, otthont és összetartozást is adott.
A kertben tett séta során a gyerekek virágokat gyűjtöttek, amelyekből májusi csokor készült – éppen úgy, ahogyan hajdanán is illett. A májusfaállítás szokásáról Gál Adél mesélt a fiataloknak: megtudhatták, hogy a sudár, szalagokkal feldíszített fát rendszerint a legények állították az eladósorban lévő lányoknak, titokban, az éj leple alatt. A májusfa nem csupán dísz volt, hanem üzenet: a falu számára nyilvánvaló jelzés, hogy a háznál komoly udvarló jár.
A díszítésnek is megvolt a maga nyelve. Ha a legény még csak udvarolni készült, színes szalagokkal ékesítette a fát. Ha azonban már jegyben jártak, kendő, ruha, édesség vagy egy-egy apró ajándék is került rá. Minél magasabb és díszesebb volt a májusfa, annál nagyobb örömmel és büszkeséggel fogadta másnap a leány. A fa napokig ott állt a ház előtt, hogy mindenki lássa: itt bizony komoly szándék lakozik.
A régi szokást ezúttal a gyerekek is megelevenítették. A fiúk vállukon hozták a kertből a sudár májfát, amelyet közösen színes szalagokkal díszítettek fel, majd a kapuban állítottak fel. A mozdulatban volt valami játékos és valami ünnepélyes egyszerre: mintha nemcsak egy fát emeltek volna magasba, hanem egy régi világ emlékét is.
A program ezt követően kézműves foglalkozással folytatódott. Az udvaron papírtányérok festésére nyílt lehetőség, a gyerekek pedig a tájház falait díszítő hagyományos tányérmintákból merítettek ihletet. Az elkészült alkotásokon visszaköszöntek a népi motívumok, a régi formák és színek, új kéz nyomán, mégis ismerősen.
Miközben az udvaron festék és nevetés keveredett a tavaszi levegővel, a konyhában is szorgos munka folyt. Olasz Piroska vezetésével kakaós csiga készült. A lányok közül többen is bekapcsolódtak a sütésbe: ügyesen tekerték fel a tésztát, tojássárgával kenték meg a csigákat, majd izgatottan lesték, miként pirul aranybarnára a friss sütemény a kemence melegében. A tájház udvara eközben népi játékokkal telt meg, így mindenki megtalálhatta a maga örömét a délutánban.
A Nagyberegi Tájház programja ezúttal sem csupán egy foglalkozás volt a sok közül, hanem élő találkozás a múlttal. Olyan alkalom, ahol a hagyomány nem vitrinek mögött porosodó emlék, hanem kézbe fogható, átélhető, továbbadható örökség. A májusfaállítás felelevenítése így nemcsak múltidézés volt, hanem halk, mégis fontos üzenet is a mának: bár nehéz időket élünk, a tavasz újra eljön, az orgona újra kivirágzik, és amíg vannak, akik továbbviszik a hagyományt, addig a remény is velünk marad.
