Negyedszázada szolgálja híveit Pogány István római katolikus plébános, aki papi hivatásának 25. évfordulóját ünnepelte. A Botfalván született lelkipásztor az elmúlt években számos kárpátaljai közösségben teljesített szolgálatot. Jubileuma alkalmából hivatásáról, hitéről és az elmúlt 25 év tapasztalatairól kérdeztük.
Varga Brigitta
– Mikor és hogyan fogalmazódott meg Önben először a papi hivatás gondolata?
– Az elhívás valószínűleg akkor jelent meg először bennem, amikor ministránsként szolgáltam Sislócon, 15–17 éves korom között. Konkrét döntéssé azonban csak később, 1995-ben, a kereskedelmi technikum befejezése után vált. Akkor el kellett döntenem, milyen úton szeretnék továbbhaladni, és egyre erősebben éreztem, hogy az Úristen erre a szolgálatra szán.
– Voltak olyan személyek, akik különösen nagy hatással voltak Önre?
– Többek között az akkori plébánosunk, Károlyi Lajos is, de a hivatás kérdésében leginkább Ortutay Elemér görögkatolikus pappal folytatott beszélgetések segítettek. Fél éven keresztül heti két alkalommal találkoztunk, és ezek az alkalmak megerősítettek abban, hogy az Úristen erre az útra hív.
– Volt olyan pillanat, amikor kételkedett a döntésében?
– A szemináriumi évek alatt igen. A végleges döntést a diakónusszentelés előtt kell meghozni, így volt idő mérlegelni. Ezalatt az öt év alatt akadtak olyan helyzetek, amikor komolyan mérlegeltem, mit szeretnék én, és mit vár tőlem az Úristen. Végül egyre világosabbá vált, hogy a papi hivatásban szeretnék maradni, Istent és az embereket szolgálni.
– Milyen emlékeket őriz a szemináriumi évekből?
– A tanulás mellett nagyon sokat imádkoztam. Sokszor úgy éreztem, mintha két egyetemet végeznék egyszerre: az egyik a tanulmányokról szólt, a másik az Istennel való kapcsolat mélyítéséről. Ez a belső lelki fejlődés máig meghatározó számomra.
– Hogyan emlékszik vissza a pappá szentelésének napjára?
– Munkácson szenteltek pappá. A szertartás alatt különleges módon tapasztaltam meg Isten jelenlétét. Többen is hasonló élményről számoltak be utólag, mély békét és örömöt éltünk át azon a napon.
– Visszatekintve az elmúlt 25 évre, melyek voltak szolgálatának legszebb pillanatai?
– Mindazok a helyzetek, amikor valóban lelkipásztorként lehettem jelen az emberek életében. Természetesen a papi szolgálatnak vannak gyakorlati részei is, például építkezések vagy szervezési feladatok, de számomra a legfontosabb mindig a személyes találkozás maradt. A legnagyobb örömöt egy beszélgetés, gyóntatás vagy lelki vezetés jelenti, amikor valaki közelebb kerül Istenhez. A szertartásokban is ezt keresem: hogy valódi istenkapcsolat szülessen. Néha azonban azt látom, hogy az emberek inkább az esemény külsőségeire figyelnek, mint annak lelki tartalmára. Pedig a lényeg mindig az Istennel való találkozás.
– Mit tanított Önnek az emberekkel való mindennapi találkozás?
– Elsősorban azt, hogy az ember esendő és kereső lény. Mindenki a boldogságát keresi, és sokszor hajlandó akár rossz irányba is elindulni annak érdekében, hogy jól érezze magát. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy az Úristen különleges módon keresi az embert, és sokszor rajtunk, papokon keresztül találja meg őt. A legszebb pillanatok közé tartozik, amikor valakinek sikerül rátalálnia Istenre. Ilyenkor látni lehet az ember életében a változást: békét, megnyugvást, kiegyensúlyozottságot talál. Sokszor a bizonytalanság okozza a legnagyobb terhet az emberek számára, és amikor valaki megtalálja Istent, akkor egyfajta biztonságra is rátalál. Az embernek újra és újra döntenie kell: Isten akarata szerint keresi a megoldást, vagy a saját elképzelései alapján próbálja alakítani az életét.
– Az elmúlt 25 évben végig Munkácson szolgált?
– Diakónusként 2000-ben kezdtem szolgálni, pappá pedig 2001-ben szenteltek. Szolgáltam Szolyván, Munkácson és öt éven át Ungváron is. Emellett számos környező településen végeztem lelkipásztori munkát. Összesen mintegy huszonöt egyházközségben tevékenykedtem az évek során. Jelenleg Munkácson végzem a szolgálatom nagy részét. Emellett kéthetente misézek Alsókerepecen, havonta Barkaszón és Gúton, valamint havonta kétszer Beregújfaluban is szolgálok.
– Mit jelent Önnek személyesen Munkács és a munkácsi közösség?
– A közösséget elsősorban szolgálatként élem meg. Nem ragaszkodom görcsösen sem helyekhez, sem emberekhez. Örülök annak, ha szolgálhatok, jelen lehetek az emberek életében, de a pap feladata nem az, hogy saját személyéhez kapcsolja a híveket, hanem az, hogy Jézushoz vezesse őket. Amikor egy papot más szolgálati helyre küldenek, akkor tudatosan teret kell adnia annak, hogy a hívek az új lelkipásztorhoz forduljanak. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnik a szeretet vagy az emlékezés, hanem azt, hogy a közösség lelki életét annak a papnak kell segítenie, aki éppen ott szolgál.
– Mit jelentett Önnek a jubileumi ünnepség?
– Nagy öröm volt megtapasztalni, hogy ilyen sok hívő és paptestvér együtt ünnepelt velünk. A szentmisét magyar, ukrán és részben latin nyelven mutattuk be, ami jól kifejezte közösségünk sokszínűségét. Különösen jólesett látni, hogy milyen sokan kapcsolódtak be a szervezésbe. Azt éreztem, hogy ez nemcsak az én ünnepem, hanem az egész közösségé és ugyanazt a békét tapasztaltam meg, amelyet a pappá szentelésemkor is. Ez számomra megerősítés volt arra, hogy az elmúlt huszonöt év minden örömével és nehézségével együtt az Ő vezetése alatt telt. Ha pedig magára a szolgálati évekre tekintek vissza, egyre inkább azt látom, hogy a legfontosabb az Istennel való személyes kapcsolat. Ha erre minden nap időt szánok, akkor a többi is a helyére kerül. Ha viszont ezt elhanyagolom, akkor minden nehezebbé válik. Gyakran eszembe jut egy gondolat, amelyet talán Liszt Ferencnek tulajdonítanak: ha egy nap nem gyakorol, azt ő maga veszi észre; ha két napig nem gyakorol, azt már a közönség is észreveszi. Hasonlót tapasztalok a lelki életben is. Fontos, hogy minden nap legyen időm Istenre. Ha egy napon valamilyen okból kevesebb jut erre, abból még nem lesz baj, de ezt nem lehet állandóvá tenni. Amikor imádkozom, akkor valóban csak Istennel szeretnék lenni, minden figyelmem neki szentelem.
– Milyen üzenetet fogalmazna meg a jövő papjai és a fiatal generáció számára?
– A papi hivatás különleges ajándék. A pap Istennek és az embereknek szenteli az életét, és olyan segítséget tud nyújtani, amelyet máshol nem lehet megtalálni. A fiataloknak azt üzenem, hogy ne féljenek keresni Istent. Ha pedig valaki meghívást érez erre a szolgálatra, legyen bátorsága komolyan venni azt. A papi hivatás által olyan értéket adhat mások életéhez, amelyet senki más nem tud helyettesíteni.
– Van-e olyan bibliai idézet, amely egész életét végigkísérte?
– A szemináriumi éveim jelmondata a következő volt: „Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem.” (Izajás 49,1). Pappá szentelésemkor a következő igeszakaszt választottam: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” (Lukács 12, 49). A jubileumi ezüstmisém jelmondata pedig ez volt: „Jézus fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte és odaadta tanítványainak.” (Máté 26, 26). Utóbbi különösen közel áll hozzám, mert sokszor úgy érzem, hogy az Úristen velem is ezt tette: kezébe vett, megáldott, megtört és odaadott az embereknek. Úgy gondolom, minden keresztény ember hivatása valamiképpen ez: hagyni, hogy Isten formáljon bennünket, majd rajtunk keresztül másokat szolgáljon.
