30 esztendő, egy egész emberöltő telt el Ukrajna függetlenné válása óta, felnőtt egy olyan generáció, amely nem az egykori Szovjetunióban szocializálódott, annak minden pozitív és negatív hozadékával együtt. Mindez jelentős változásokat hozott a kárpátaljai magyarság életében is. A „Kárpátalja mozgásban” című, 2020-ban megjelent, a régió társadalmi változásait és interetnikus viszonyait vizsgáló kiadvány kivonatosan így foglalja össze az elmúlt másfél évtized „eredményeit”: „Kárpátalja társadalmi-gazdasági helyzetének sajátossága, hogy mindig periférikus pozícióban helyezkedett el, távol a nagy kulturális és ipari központoktól. Ennek eredményeként egyik állam sem fordított különösebb figyelmet a régió gazdaságának fejlesztésére. Kárpátalja munkaerőpiacán egyszerre van jelen a munkanélküliség és a munkaerőhiány. Kárpátalja és az ott élő népesség (nemzetiségtől függetlenül) jelentős társadalmi-gazdasági gondokkal küzd, a hétköznapi túlélés stratégiájaként pedig egyre többen választják a külföldi munkavállalást. Mindez fokozottan igaz a kisebb falusi térségekre, ahol a helyben való boldogulás egyre nehezebbé válik a munkahelyek hiánya, valamint az egyre növekvő elvándorlás miatt.” Ez a tendencia egyaránt fenyegeti a kárpátaljai magyarság megmaradását és jövőjét is.
A gazdasági migrációs folyamatok a kedvezményes honosítás következtében jelentősen felgyorsultak, állandósult a kétlakiság (elsősorban a 20–40 éves, aktív keresőképes korosztály esetében). Egy 2015-ös adat szerint 94 ezer ukrajnai állampolgár élt a kedvezményes honosítás lehetőségével. Ezek az emberek az év nagy részét külföldön (Csehországban, Németországban, Magyarországon stb.) dolgozva töltik, s évente 1-2 alkalommal látogatnak haza. A szülőföldi kötődések egyelőre adottak, hiszen családjuk egy része itt él, amelynek anyagi biztonságáról ők gondoskodnak. Ugyanakkor jelentős a társadalom elöregedése. Egy 2017-es felmérés szerint száz 15 éven alattira 146 idős jutott, ez az arány azóta annak ellenére romlott, hogy a COVID-19-es járvány elsősorban az idősebb korosztályt tizedelte meg. Mindezt súlyosbítja a csökkenő gyermekvállalás. Mindezek tükrében a legoptimistább számítások szerint is alig 100 ezerre tehető az életvitelszerűen Kárpátalján tartózkodó magyarok lélekszáma.
Az euromajdan időszakáig Ukrajna, illetve Kárpátalja, ha nem is hazát, de legalább is szülőföldet jelent(het)ett az itt élő magyar közösség számára, ahol megbecsülve érezhette magát, s tisztességesen élhetett. A 2008-as gazdasági világválság és a 2015 után tovább fokozódó gazdasági-szociális problémák és a jogfosztó intézkedések következtében Ukrajnában fokozatosan zsugorodik a magyarság társadalmi és kulturális létének tere. Bár a határnyitást követően a kárpátaljai magyarság jelentős figyelemmel kísérte az anyaországban zajló folyamatokat, ez 2010 után hatványozottabbá vált. Az Orbán-kormány számos közvetett és közvetlen beruházást kezdett meg Kárpátalja magyarlakta régióiban, amelyek gyakorlatilag versenyre keltek az ukrán állami beruházások mértékével. Ezek zavarják a célország kormányát, s a közelmúltban Románia, Szlovákia után Ukrajna is betekintést (és beleszólást) kért ezekbe a projektekbe. Nem kis összegekről van szó, hiszen Szijjártó Péter külügyminiszter elmondása szerint „Hat év alatt 90 milliárd forintot biztosítottunk ukrajnai fejlesztési programokhoz” (2020.09.23.). (Mai árfolyamon ez kb. 7,5 milliárd hrivnya). S bár az összeg nagy részében adózott – azaz a fogadó állam is jelentős százalékban részesül belőle – többségében magántulajdon képződik belőle, amelynek a további sorsa nem nyomon követhető.
A Budapest felé történő integráció azért is erősödhetett meg, mert Ukrajnának az elmúlt három évtized alatt nem sikerült kidolgoznia egy általános fejlesztési stratégiát Kárpátalja, illetve ezen belül a magyarok lakta határ menti régiók kapcsán. Az elmúlt esztendő kivételével jelentősebb infrastrukturális fejlesztésekre nem került sor, továbbra is szűk keresztmetszettel működnek a határátkelők, amelyek az ünnepi, illetve a nyári szabadságolási időszakokban gyakorlatilag járhatatlanná válnak. Ugyanakkor Magyarország részéről sem készült el egy összehangolt stratégia Kárpátalja egésze és/vagy magyarlakta régiójának fejlesztésével kapcsolatban. Ezt erősen illusztrálja az a tény is, hogy az elmúlt évtizedben a kulturális és oktatási beruházások mellett gyakorlatilag egyetlen olyan jelentősebb magyar tőkével működő gazdasági befektetés sem valósult meg, ami a jelentős munkanélküliséget enyhíthette volna. Bár az Egán Ede program első szakaszában szó volt a nagyberuházások támogatásáról (magyar tulajdonosi hányad, magyar munkaerő bevonásának feltételével), azonban a nagyszámú beadott (közel 300) pályázat miatt az téma végül nem ment tovább. Ezzel azonban egy soha vissza nem térő lehetőség sikkadt el, amikor a régió nagyvállalkozói szféráját is sikerült volna aktivizálni a (magyarokat is alkalmazó) munkahelyteremtésben.
Igaz, Ukrajnának sincs egy megfelelő országprojektje, lévén, hogy az elmúlt három évtizedben közel 10 millióval csökkent a polgárainak száma. Az állam gyakorlatilag semmit sem tett a kivándorlás megakadályozásáért, nem értették meg, hogy a tömeges kivándorlás katasztrófa Ukrajna társadalmi kohéziójára nézve. Kicsiben ugyanez zajlik le Kárpátalján, illetve a kárpátaljai magyarság körében is. Bár az ország és a társadalom „megszabadul” a munkanélküliektől, de egy újabb társadalmi katasztrófát is generál azáltal, hogy a gyermekek nagy része szülők nélkül nő fel.
Az elmúlt években több hivatalos fórumon hangzott el, hogy Magyarország motorja kíván lenni a Kárpát-medence gazdasági fejlesztésének. Ezzel nem is volna jelentősebb probléma, ha a határ menti térségek fejlesztése hasonló formában zajlana, mint a magyar-osztrák határon zajlott Magyarország EU-s csatlakozását megelőzően. Ugyanakkor a félperiférikus modell nem csupán Kárpátaljára jellemző, hanem a Magyarország keleti megyéire is, amelyek egyes térségei még kárpátaljai viszonyításban is elmaradottnak számítanak.
Sajnos, az ukrán politikusok és a kijevi hatalom még mindig félelmeket és bizalmatlanságot táplál Kárpátaljával és általában a kárpátaljai magyar közösséggel szemben. Az elmúlt 5 esztendő információs „kútmérgezésének” eredményeként láthatott napvilágot decemberben a hír, mely szerint a megkérdezett ukrajnai állampolgárok 41,4 százaléka szerint Magyarországnak a kárpátaljai magyarság támogatására irányuló tevékenysége nem más, „mint a régiónak Magyarországhoz való csatolásának, annexiójának, megszállásának előkészítése”. Ezt a narratívát erősítette az egyik tévécsatornán Pavlo Zsebrivszkij, a donyecki katonai-polgári közigazgatás egykori elnöke, aki hozzátette, hogy egyetlen ukrán dandár elegendő lenne a magyar hadsereg szétverésére (kicsit logikai bukfencnek tűnik, hogy egy NATO-ba igyekvő állam egy már NATO-tagállam haderejének megtámadásáról vízionál). Azonban az efféle vélekedés mélyen gyökerezik az ukrán társadalomban, nem véletlenül mondta el egy tévéadásban a ternopil megyei tanácselnök, hogy szerinte az ukrán-magyar államközi feszültségek miatt a kárpátaljai magyarokon (ukrán állampolgárokon!) kell „elverni a port”.
Ennek a bizalmatlanságnak az egyik kézzelfogható bizonyítéka a magyarországi beruházások és fejlesztési programok ellenőrzése, az ezekhez kötődő közszereplők megfigyelése. Két évvel ezelőtt nagy társadalmi visszhang kísérte a Beregszászba tervezett katonai egység (nemzeti gárda) elhelyezésének ügyét. Azóta a dolog elcsendesült, és ebben a nagy csendben az egyik objektum elkészült, szinte kulcsrakész állapotban várja az új lakókat. Mindez csak részben érthető meg a kelet-ukrajnai hibrid hadviselés szomorú tapasztalataira hivatkozva.
Immár egy esztendeje új közigazgatási kereteket között – kistérségekben éljük mindennapjainkat. Ha a fentebbi szinteket nézzük, akkor életünkre viszonylag kevés hatást gyakorolnak. A megyei tanácsban immár harmadik alkalommal alakították át a koalíciót a politikai aktorok, s nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez volt az utolsó alkalom. A KMKSZ-frakció, amelynek létrejöttét „történelmi sikernek” kommunikálták és az „aranyrészvény” tulajdonosát véltük látni benne – súlytalanná vált. A jelenlegi politikai alkuk nélküle köttetnek. A járási tanácsok a kommunális intézmények és vagyon átruházásával elveszítették minden gyakorlati funkciójukat, s csupán formális befolyással rendelkeznek. Amennyiben megtörténne a szükséges alkotmánymódosítás, akkor a járási közigazgatási hivatalok, mint prefektúrák kapnának szerepet a közhatalom gyakorlásában. Jelenleg ezek is „ötödik kerékként” funkcionálnak.
A decentralizáció során belengetett „tejjel-mézzel folyó Kánaán” sem következett be, elsősorban az intézmények fenntartásához szükséges állami szubvenciók tekintetében. Ez különösen érzékenyen érinti a saját adóbevételekkel korlátozottan rendelkező önkormányzatokat. Ezeknél az amúgy is kis létszámú csoportokkal, osztályokkal működő óvodák és iskolák esetében azonnal felkerült az optimizáció, illetve az intézmény-összevonás. A közművelődési intézmények az „erkölcsi hasznon” túl soha nem voltak jövedelmezőek, így több kistérség vezetősége a kultúrán kezdte a megtakarítási programot. Ha szigorúan a racionalitás szemszögéből nézzük, akkor a 800 fő alatti települések esetében az elemi (1–4. osztály) oktatás fenntartása a logikus, takarékossági szempontból az óvodával összevonva. Ez viszont egy jelentős értelmiségi létszám-leépítést feltételez, azaz a településen munkanélkülivé válhat a helyi meghatározó réteg zöme, akiket sem az önkormányzati, sem pedig a magánszektor intézményei nem lesznek képesek újra elhelyezni. Az ő életperspektívájuk legkézenfekvőbb alternatívája úgyszintén a külföldi vendégmunka, illetve a kivándorlás lesz.
Ami a politikai érdekképviseletet illeti, érdekes állapotok alakultak ki. Jelenleg olyan parlamenti képviselő, aki a kárpátaljai magyar szervezetek támogatásával jutott volna mandátumhoz – nincs. 4 parlamenti képviselő (3 párt színeiben) kiválóan, vagy jól beszél magyarul, az egyikük választókerületében található a kárpátaljai magyarság nagyobb része. Valamennyien tagjai az ukrán parlament ukrán-magyar baráti tagozatának. Ennek ellenére sem a magyar közösséget megjelenítő szervezetek részéről, sem pedig részükről nem tapasztalunk közeledési szándékot. Annak okát, hogy ma már nem csak a kijevi, de a helyi politikai szereplők sem keresik a kapcsolatot a kárpátaljai magyarsággal, magyarázhatjuk az utóbbi évek magyarság-hitelrontó, államilag (is) stimulált propagandakampánnyal is. De bizonyára hozzájárult ehhez politikai süllyedésünk is, amit a létszámcsökkenés mellett a már úgyszintén 30 éves „hagyományos” belső megosztottságunk okoz.
Igy aztán a kijevi érdek-érvényesítő, érdekképviseleti lehetőségeink felettébb korlátozottá válnak, bár a kisebbségi lét szempontjából fajsúlyos dolgok továbbra is a fővárosban dőlnek el. 2021 a parlamenti jogalkotás terén is tartogatott néhány, számunkra kellemetlen meglepetést. Így elfogadásra került „A (ős)honos népekről Ukrajnában” című törvény, amely három, a Krím-félszigeten kialakult és ott élő népben (krími tatár, karaim és krimcsak) korlátozza az őshonos népek körét, amelynek egyik fő kritériuma, hogy ezek nem rendelkeznek anyaországgal. 2021. július 14-én Ukrajna Alkotmánybírósága közzétette állásfoglalását „Az ukrán, mint államnyelv funkcionálásának biztosításáról” szóló törvény alkotmányosságát vitató képviselői beadvánnyal kapcsolatban. Az AB az állásfoglalásban az államnyelvtörvényt teljes egészében az Alkotmánynak megfelelőnek minősítette, illetve átértelmezte Ukrajna érvényes Alkotmányát, gyakorlatilag megszüntetve mindazon garanciákat, amelyeket a szabad anyanyelvhasználatra, az anyanyelven való oktatásra, a szabad identitásválasztásra és diszkrimináció tilalmára vonatkoznak.
2021 májusában-júniusában a Legfelsőbb Tanács kisebbségi és emberi jogi bizottsága társadalmi vitát kezdeményezett „A nemzeti kisebbségekről Ukrajnában” című törvénytervezetről (a később a kisebbségek szót közösségekre cserélték). Ez utóbbira azért van szükség, mivel számos kerettörvény a Velencei Bizottság ajánlásainak megfelelően tartalmaz olyan kitételt, hogy a kisebbségi nyelvhasználat feltételeit a nevezett törvény fogja szabályozni és annak tervezetét meg kell vitatni az érintett kisebbségekkel. Azonban az elkészült kisebbségi törvénytervezet pontosan ezt a kérdéskört próbálja megkerülni, minden esetben visszautalva azokat az ágazati és nyelvhasználati törvények hatáskörébe.
2021 decemberében Ukrajna elnöke által beterjesztésre került a többes állampolgárság jogintézményével foglalkozó törvénycsomag, amely egyrészt biztosítja az ukrán állampolgárság megszerzését a külhonba szakadt ukránok számára, de ugyanakkor az Ukrajnában élő többes állampolgárokat kizárja a közélet szinte minden területéről.
Bár mindösszesen 1 tanév maradt az oktatási törvény záró- és átmeneti rendelkezéseinek 2023-ban való hatályba lépéséig, mind a mai napig nem készült el (vagy számunkra nem ismeretes) azon több változós (kommunális és/vagy magán oktatás) oktatási stratégia, amely mentén a jövőben a kárpátaljai magyar gyerekek részleges vagy/és teljes anyanyelven való oktatásban részesülhetnek szülőföldjükön. Ennek a stratégiának pro és kontra minden belátható körülményt meg kell vizsgálnia, s az esetleges javaslatot társadalmi vitára kell bocsátani.
Ez azért is fontos, mert számunkra már régóta, a magyar kormányzat számára pedig a múlt év nyarán lett világos, hogy az ukrán hatalom (pártpolitikai irányultságtól és kormányoktól függetlenül) a közeljövőt tekintve biztosan nem fog visszalépni mindazon törvények megvalósításától, amelyek szerintük az ukrán nemzetépítést szolgálják. Az álláspontok megmerevedtek. Ennek a patthelyzetnek a következménye, hogy a rövid ideig tartó mosolyszünetek kivételével továbbra sincs elmozdulás a magyar-ukrán államközi ügyekben. Amíg nincs államközi konszenzus, addig a kárpátaljai magyarság ügyei is a stagnálás állapotát mutatják.
Ha összegezni szeretnénk az elmúlt év történéseit, akkor ki kell jelentenünk, hogy a magyar szervezetek közel három évtizedes politikai érdekképviseleti rendszerének hajója léket kapott és kormányozhatatlanná vált, s bár egyelőre még haladunk az áramlatokkal, az irányt, a gyorsaságot már nem mi szabjuk meg. A fő kérdés az idei esztendőre, hogy ezekben az eseményekben csupán passzív szemlélők maradunk, vagy a még mindig rendelkezésre álló erőforrásokra támaszkodva megpróbáljuk befolyásolni sorsunk jobbrafordulását?
dr. Zubánics László,
az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
