Fél év alatt építette fel a helyi görögkatolikus gyülekezet a saját parókiáját – méghozzá saját erejükből. A közösség és az atya együtt fogott a munkához. Az elkötelezettségük és a közösségi összefogás eredményeként az új parókia nemcsak a helyi lelkipásztor hajléka lesz, hanem egy olyan tér is, amely a közösség erejét és kitartását is tükrözi.
Varga Brigitta
Benzo György, helyi atya fejéből pattant ki az ötlet, hogy a településen parókiát építsenek. Sikerült megvásárolniuk egy házat, melynek felújításához idén márciusban kezdtek és szeptemberre lakhatóvá tették az épületet. A szükséges anyagi forrásokat ehhez több forrásból teremtették/teremtik elő. A napokban ellátogatott a településre Demkó Ferenc, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye püspöki helynöke, kerületi esperes is, aki ünnepi szentmisét követően megszentelte az épület belsejét, hogy György atya és családja beköltözhessen az új parókiába.
– Apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre kell öröklődnie keresztény kultúránknak – emelte ki igehirdetésében Demkó Ferenc. – Sokszor azonban megfeledkezünk az Istenről, egész Európa népe elfelejtette, hogy milyen hálával tartozik az Istennek. Kisgejőc községnek is van oka a hálaadásra, mert nagy dolgot cselekedett velük az Isten. Elmondhatják, hogy már nemcsak beutazó, hanem helyben lévő papjuk van. Felépítettek egy parókiát, amellyel megalapozták jövőjüket. Bízom abban, hogy
nemcsak a jelenleg szolgálatban lévő lelkésznek és családjának ad otthont e hajlék, hanem hosszú évtizedeken, évszázadokon át lesz majd helyben szolgáló papja a kisgejőci görögkatolikusoknak
– fogalmazott az esperes, majd Isten áldását kérte a gyülekezetre, az atyának pedig azt kívánta, legyen tanult, művelt és bölcs ember, mert a bölcs emberből jó pap lesz, a jó pap pedig jó példával jár elöl és a hívek követni fogják az ő szavát.
Benzo György két éve szolgál a kisgejőci, a nagygejőci és a koncházai görögkatolikus gyülekezetek lelki vezetőjeként.
– Koncházán a magyar közösség nem túl aktív, sokkal kevesebben vannak. Ugyanez jellemzi a nagygejőcieket is, ráadásul nekik saját templomuk sincs, szertartásainkat a helyi római katolikus templomban tartjuk. Kisgejőcöt tartom fő szolgálati helyemnek, ezért szerettem volna itt letelepedni és parókiát építeni.
Emellett az esperesi kerületünknek is az a fontos, hogy magyar településen legyenek parókiáink.
Ezt megelőzően Ungváron laktunk és a folytonos utazgatás rengeteg időt és energiát igényelt – jelentette ki György atya.
– Mikor fogtak hozzá a parókiaépítéshez?
– Több házat is megnéztünk a faluban, végül azért esett erre a választásunk, mert egyrészt ez volt a legközelebb a templomhoz, másrészt az épület méretei és a hozzá tartozó földterület nagysága is csábító volt. A hivatalos ügyintézés azonban nem ment egyszerűen. Mint kiderült, a ház nem rendelkezett megfelelő dokumentációval és mintegy másfél évünkbe telt, hogy ezt orvosolni tudjuk és az egyházközség tulajdona lehessen e hajlék. Csak ezután tudtunk hozzálátni a felújításhoz. Menet közben derült ki az is, hogy a falakat teljesen le kellett bontanunk, mivel azok szerkezete nagyon gyenge volt. Főleg vályogból épültek, emiatt hézagosak és görbék voltak. A háznak végül csak az alapja maradt meg, annak is egy nagy részét helyre kellett hoznunk és meg kellett erősítenünk. Emellett a tetőszerkezet is teljes cserére szorult. A bontást még tavaly ősszel elkezdtük. Télen egy kisebb szünet következett, majd idén márciusban folytattuk a munkát.
– Magam is aktív szerepet vállaltam a munkában. A misék után első utam ide vezetett, ahol a papi öltözetet munkaruhára cseréltem. A gyülekezet férfi tagjai is segítettek. Először csak hárman voltunk, de idővel öt főre bővült a csapatunk.
– Mit sikerült elérniük azóta?
– Tavasszal fejeztük be az épület hátsó részének a lebontását, majd falakat húztunk fel: kialakítottuk a konyhával egybenyíló nappalit, a háló-, a gyerek-, a dolgozó-, valamint a fürdőszobát, továbbá egy kazánházat. Kiszélesítettük a teraszt és betonalapot öntöttünk neki. Ennek nagy részét sikerült még a nyár beköszönte előtt befejeznünk. Ezt tetőcsere követte, de előbb egy új betonkoszorút kellett öntenünk. Ebben rengetegen segítettek, nemcsak a helyi görögkatolikusok, hanem a református hívek közül is sokan, de az ungvári szemináriumból is kaptunk némi segítséget a rektor atyától. Reggel nyolc órakor fogtunk bele és délután négy órára sikerült is végeznünk vele. A tetőfedést már brigád végezte. Két hét alatt sikerült fedél alá hozniuk az épületet. Ezek után kezdődtek a belső munkálatok.
Szeptemberre sikerült lakhatóvá tennünk az épületet, de a munka jelenleg is zajlik,
igaz, már csak apró finomítások maradtak, melyeket magam intézek. Két hete költöztünk be, így már nem kell ingáznom, helyben tudom folytatni a munkám, és nemcsak az építkezést, hanem a lelki nevelést is. A helybéli híveknek már meg is ígértem, hogy a karácsonyi nagyböjt kezdetével, vagyis november 15-től minden reggel szent liturgiát tartok a templomban. Ezt például nem tudtam volna megtenni akkor, ha továbbra is a városban lakom.
– Emellett a templom is megújulóban van…
– Olyan jó érzés, hogy elég csak kinéznem az ablakon és máris figyelemmel tudom kísérni a templomnál zajló építkezést is. Ha Isten is megsegít, akkor még az idén sikerül azt is teljesen átfedni. Először a hátsó szentélyrészt kellett megemelni, mert nem volt egy szintben a hajóval, a napokban már hozzálátnak az új tetőlemezek felhelyezéséhez, ami által sokkal erősebb és esztétikusabb lesz a szerkezet. Ezután következik a torony átfedése, kivakolása.
– Milyen terveik vannak a jövőt illetően?
– Munka még van bőven. Kívülről még szigetelnünk kell a parókiát, be kell fejeznünk a csatorna- és az emésztőrendszer telepítését, amit majd udvarrendezés és kerítés állítása követ. Mindezt azonban már csak jövő tavasszal tervezzük megvalósítani. Most már a lelki dolgokkal szeretnék foglalkozni. Amikor ide kerültem, 110 adófizetőnk volt.
A magyar ajkú hívek száma valamivel csökkent, de bővültünk egy ukrán közösséggel.
Hétköznaponként közösen végezzük a szertartást, nagyrészt magyar nyelven, az evangéliumot szoktam ukránul is felolvasni. Vasárnaponként és ünnepnapokon külön ukrán nyelvű liturgiát tartok, melyen körülbelül 15 fő vesz részt. Fontos, hogy őket is megszólítsuk, mert fejlődő közösség az övék, hisz a háborút követően egyre több ukrán család költözik a magyar településekre.
– Mi ad erőt a kitartáshoz ebben a nehéz időszakban?
– Attól, hogy háború van, az élet nem áll meg. Igyekszem minél színesebbé és élvezetesebbé tenni a gyülekezet mindennapjait. Legutóbb például a három gyülekezet hívei (összesen 92 fő) közösen látogattak el a Szinevéri-tóhoz és a Sipot vízeséshez. A Covid-időszak arra ösztönzött mindenkit, hogy maradjon otthon, zárkózzon be. A háború ezt csak tetézte, márpedig az emberek vágynak a közösségi létre. Lehet sokan csak amiatt csatlakoznak hozzánk, mert keresik a társaságot, és nem az vezérli őket, hogy az Isten igéjét hallják, de ez nem is baj, hisz az Úristen úgy szólít meg mindenkit, ahogy azt célszerűnek látja. Közben pedig akarva vagy épp akaratlanul, de mindannyian az Isten közelségében vannak. Emellett úgy vélem,
a papnak nem csak annyi a feladata, hogy a templomban megszólítsa a híveket, hanem az egész közösséget egybefogja, felekezettől függetlenül.
A református lelkész ebben partnerem, jó kapcsolatot ápolunk, virágzó az együttműködésünk. Több éve már, hogy adventkor közösen gyújtunk gyertyát. Együtt erősebbek vagyunk, és egymás támogatásával képesek vagyunk olyan kihívásokkal is szembenézni, amelyeket egyénileg talán nem tudnánk megoldani.
