Több mint egy évszázad kárpátaljai futballtörténete, az önálló Ukrajna első válogatott mérkőzésének kulisszatitkai, a munkácsi „hagymások” és az ungvári „heringesek” egykori rivalizálása, valamint a háború sújtotta vidék mai futballvalósága is szóba került a Munkácsi Magyar Egylet rendezvényén. A Munkácsy Mihály Magyar Házban megtartott beszélgetés után a résztvevők a Cserkészházban együtt szurkoltak a magyar válogatottnak az Ukrajna elleni Nemzetek Ligája-mérkőzésen.
Szabó Sándor
Kárpátalján a futball története sohasem csupán a sportról szólt. Országhatárok változtak, államok szűntek meg és születtek, nemzedékek nőttek fel más-más ország polgáraiként ugyanazon a vidéken, miközben a labda tovább gurult az ungvári, munkácsi, beregszászi és a falusi futballpályákon.
Ezt a különleges történetet idézte meg a Munkácsi Magyar Egylet rendezvénye, amelynek a Munkácsy Mihály Magyar Ház adott otthont. Az est vendége volt Magyar Zoltán, a Ferencváros labdarúgó-szakosztályának egykori vezetője, a magyar válogatott korábbi technikai igazgatója és az első Ukrajna–Magyarország válogatott mérkőzés egyik szervezője; Csillag Péter, a Nemzeti Sport főmunkatársa, számos futballtémájú könyv szerzője; valamint Popovics Béla munkácsi helytörténész.
Amikor Munkács Budapesten nyert
Popovics Béla a munkácsi labdarúgás egyik mára kevéssé ismert sikerével indította az időutazást. A Munkácsi Felsőkereskedelmi Iskola csapata 1940-ben Budapesten, a BEAC pályáján nyerte el a Szent László-vándordíjat. A kaposvári diákok elleni döntőről annak idején a Nemzeti Sport is kiemelten számolt be.
A helyi futballnak azonban nemcsak nagy sikerei, hanem saját rivalizálásai, csipkelődései és évtizedeken át fennmaradó hagyományai is voltak. Különösen nagy presztízse volt a Munkács és Ungvár közötti összecsapásoknak. A két szurkolótábor még külön nevet is adott egymásnak:
a munkácsiak voltak a „hagymások”, az ungváriak pedig a „heringesek”.
Popovics Pál, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnöke, a rendezvény moderátoraként felidézte, hogy mindkét városban jelentős zsidó közösség élt, és az elnevezések a két tábor egymást ugratni szerető futballfolklórjának részévé váltak.
– A munkácsiak voltak a hagymások, az ungváriak a heringesek. Az ungváriak voltak a büdösebbek – hangzott el az est egyik derültséget kiváltó megjegyzése. A történet jól érzékelteti, milyen mélyen beépült a futball a két város mindennapjaiba: a rangadóknak saját nyelve, humora és generációkon át öröklődő emlékezete alakult ki.
Beregszászi családi gyökerektől a történelmi válogatott mérkőzésig
Magyar Zoltánt nem csupán a labdarúgás köti Kárpátaljához. Édesanyja 1933-ban Beregszászban született, családjának története pedig a történelmi Bereg és Máramaros több településéhez kapcsolódik.
Az 1980-as évek végén, majd a rendszerváltozás körüli időszakban ismét egyre szorosabb kapcsolatba került a vidékkel. 1990 márciusában a Ferencváros Budapesten fogadta az akkor még a szovjet bajnoki rendszerben szereplő ungvári csapatot, majd a Fradi is Kárpátaljára látogatott.
A beregszászi mérkőzés emléke évtizedek múltán is elevenen él benne.
– Nem az eredmény volt a lényeg. A játékosaink olyan fogadtatást kaptak, amely életük egyik meghatározó élménye lett. Fákon, háztetőkön is emberek voltak, mindenki látni akarta a Ferencvárost. Fantasztikus közösségi élmény volt
– idézte fel.
A következő évek történelmi változásai új fejezetet nyitottak. 1991 decemberében Ungváron Kárpátalja-válogatott játszott a magyar ligaválogatottal. A mérkőzés utáni banketten vetődött fel egy még nagyobb jelentőségű találkozó gondolata: a függetlenné vált Ukrajna első hivatalos válogatott mérkőzését Magyarország ellen rendezhetnék meg.
Magyar Zoltán személyesen utazott Kijevbe, hogy az akkor formálódó Ukrán Labdarúgó-szövetség vezetőivel tárgyaljon.
– Felültünk egy „kávédarálónak” nevezett kisrepülőre, és elmentünk Kijevbe, hogy megtárgyaljuk a részleteket Viktor Bannyikovval, az ukrán szövetség első elnökével. Emlékszem, az irodájában még az új szövetség emblémájának terveit mutatta, és kérdezte, mit szólok hozzá –
mesélte.
Az ukrán sportvezetők később Budapestre is ellátogattak, ahol az MLSZ működését és szervezeti felépítését tanulmányozták.
A tárgyalások eredményeként 1992. április 29-én az ungvári Avangard Stadionban rendezték meg a független Ukrajna labdarúgó-válogatottjának első hivatalos mérkőzését, Magyarország ellen. A találkozót Magyarország 3–1-re nyerte meg: Kiprich József duplázott, Sallói István egyszer volt eredményes. Az ukrán válogatott történetének első gólját a kárpátaljai származású, az ilosvai labdarúgóiskolában nevelkedett Ivan Hecko szerezte. A magyar győzelemmel végződött találkozónak még abban az évben volt egy úgynevezett visszavágója Nyíregyházán, amelyet ugyancsak a magyar válogatott nyert meg 2–1-re.
Magyar Zoltán emlékeiben azonban nem elsősorban az eredmény maradt meg.
– A meccs óriási futballünnep volt. Rengeteg magyar zászló lobogott a lelátón, de teljesen mindegy volt, ki kicsoda. A játék öröme és annak a mérkőzésnek a történelmi jelentősége mindenkit magával ragadott.
A találkozó huszonötödik évfordulóján, 2017-ben magyar és ukrán öregfiúk mérkőzésével emlékeztek az eseményre Ungváron, ahol emléktáblát is avattak.
Árvízi segélymeccs és egy különös díszvendég
Magyar Zoltán kárpátaljai futballtörténete 1992 után sem ért véget. Az 1998-as pusztító tiszai árvíz idején újabb jótékonysági esemény megszervezésében vett részt.
A magyar ligaválogatott és egy kárpátaljai válogatott először Nyíregyházán lépett pályára, majd másnap Munkácson játszottak – egy olyan pályán, amelyet néhány héttel korábban még víz borított. A találkozót követően az egyik Latorca-parti vendéglőben rendeztek közös bankettet.
– Nagyon szép jelképe volt annak, hogy lehet közöttünk államhatár, de amikor segíteni kell, annak nem szabad számítania
– fogalmazott Magyar Zoltán.
A mérkőzéshez azonban egy jóval szokatlanabb történet is kapcsolódik. Magyar visszaemlékezése szerint a találkozó egyik díszvendége Mihajlo Tokar, becenevén Gesa volt, akit abban az időben az ukrán alvilág egyik jelentős alakjaként emlegettek.
Magyar Zoltán szerint Gesa a mérkőzés megszervezéséhez és a pálya rendbehozatalához is segítséget nyújtott, emlékei szerint pedig a közös bankett finanszírozásában is részt vett.
– Ott ült a meccsen svájcisapkában, teljesen feketében. Kitűnően beszélt magyarul, bemutattak minket egymásnak
– idézte fel.
A történetnek tragikus utóélete lett: Tokart nem sokkal később a háza előtt meggyilkolták. Az epizód sajátos lenyomata annak a korszaknak, amikor a Szovjetunió összeomlását követő években Kárpátalján a sport, az üzleti élet és a sokszor nehezen átlátható helyi erőviszonyok különös módon keresztezték egymást.
Futballon keresztül a mai Kárpátaljáról
A beszélgetés másik vendége, Csillag Péter, a Nemzeti Sport főmunkatársa kollégájával és Magyar Zoltán közreműködésével többnapos riportútra érkezett Kárpátaljára. Az utazás közvetlen apropóját a Magyarország–Ukrajna válogatott mérkőzés adta, a cél azonban jóval több volt egyetlen találkozó bemutatásánál.
– Arra vagyunk kíváncsiak, milyen ma Kárpátalján a futball helyzete, hogyan változtak meg az elmúlt években a viszonyok, milyen nehézségeket hozott a háború, és hogyan alakultak a magyar–ukrán futballkapcsolatok. Az is izgalmas kérdés, hogy 2026 szeptemberében mit jelent itt egy magyar–ukrán mérkőzés
– fogalmazott, hozzátéve, azt is igyekeztek feltérképezni, mi maradt meg a kárpátaljai futball egykor rendkívül pezsgő világából.
Csillag Péter számára Kárpátalja nem volt ismeretlen terep. A Nemzeti Sport Hátsó füves című sorozatának keretében már 2017-ben végigjárta a vidék több települését. Különösen emlékezetes maradt számára egy nagybégányi falusi mérkőzés.
– Egy régimódi fatribün volt a pálya mellett, tele emberekkel. Szakadt az eső, akik nem fértek be, esernyő alatt álltak, a Lada csomagtartójából árulták a csokit és a sört. Igazi falusi futballhangulat volt.
A mostani riportsorozat keretében Nagyszőlősön az egykori Sahtar-játékossal, a kétszeres ukrán válogatott Pukánics Adriánnal készítettek interjút, Beregszászban pedig a szebb napokat látott Barátság Stadionban gyerekek edzését tekintették meg, és a helyi labdarúgás veteránjaival találkoztak.
Ungváron felkeresték az Avangard Stadiont, az 1992-es történelmi ukrán–magyar mérkőzés helyszínét, valamint a kárpátaljai futball bölcsőjeként számon tartott Szpartak Stadiont is. Utóbbinál gyertyát gyújtottak a nemrég elhunyt Havasi András, a megyei labdarúgó-szövetség egykori vezetője, valamint a túlvilágra költözött kárpátaljai futball-legendák emlékére.
Megnézték az ungvári női csapat edzését is: jelenleg ez az egyetlen kárpátaljai labdarúgó-együttes, amely az ukrán élvonalban szerepel.
A Lehoczky Tivadar Kárpátaljai Megyei Helytörténeti Múzeum futballtörténeti kiállítása történelmi távlatba helyezte mindazt, amit a riportút során láttak. Amikor 1901. augusztus 18-án az Ungvári AC és a Budapesti AK mérkőzésével kezdetét vette a szervezett kárpátaljai labdarúgás története, Ungvár még a Magyar Királyság része volt. A tárlatot Pfeifer Tamás, a kárpátaljai futball egyik utolsó mohikánjának történetei egészítették ki, aki vasárnap töltötte be 84. életévét. Pályafutása mellett a régi idők focijáról nosztalgiázott.
Munkácson Bobal Mátyással is találkoztak, aki kétszer volt az ukrán másodosztály gólkirálya. Az egykori csatár, akik katonai mozgósítása előtt utánpótlásedzőként tevékenykedett Ungváron, ma katonaként szolgál a munkácsi székhelyű 128-as önálló hegyi rohamdandár kötelékében, így a találkozóra is egy helyi laktanya közelében került sor. Sorsa – a futballberkekben kárpátaljai Maradonaként emlegetett, 42 éves focista egy orosz dróntámadás következtében tavaly júliusban súlyos sebesüléseket szenvedett – önmagában is sokat elmond arról, mennyire más valóságban létezik ma a kárpátaljai futball, mint néhány esztendővel ezelőtt.
A futball mint közös nyelv
Az esten Gombor Bence, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának konzulja is felszólalt. Arról beszélt, hogy a sport és a közösen megélt futballtörténet a kétoldalú kapcsolatok nehezebb időszakaiban is képes kapcsolatot teremteni emberek és közösségek között.
– Az ilyen közös történelmi dolgok, mint a labdarúgás, a legnehezebb időkben is össze tudják kötni a két országot
– fogalmazott.
Kevesebb szék, több hely Bandi hasának
A történetek azonban nem értek véget a Magyar Házban. A beszélgetést követően a résztvevők átvonultak a munkácsi Cserkészházba, ahol együtt nézték a Magyarország–Ukrajna Nemzetek Ligája-mérkőzést.
A közös szurkolásnak itt már komoly hagyománya van. Popovics Pál, a harmincöt éve működő Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnöke a himnuszok előtt idézte fel, hogyan kezdődött mindez.
– Talán emlékeztek, először akkor jöttünk össze ebben a körben, amikor a 2016-os Európa-bajnokságra kijutott a magyar válogatott. Annyian voltunk a teremben, hogy nem fért el más, csak a sok szék, a sör meg a Bandi hasa
– mondta derültséget keltve.
Azóta nemcsak a magyar válogatott mérkőzéseit, hanem a Ferencváros nemzetközi kupatalálkozóit is rendszeresen együtt követik.
– Jó társaságban, jó hangulatban. Néha bosszankodva, néha egymás nyakába borulva, de ez itt így megy azóta is
– fogalmazott Popovics Pál.
A könnyed történetek mögött azonban ezen az estén már egy jóval komorabb valóság rajzolódott ki. Most kevesebb volt a szék, talán még a sör is. A tíz évvel korábbi, mintegy ötvenfős társaságból sokan hiányoztak. Nemcsak a létszám, hanem a jelenlévő férfiak életkora is feltűnő volt. Többségük már betöltötte a mozgósítás felső korhatárát. Elhangzott, hogy az egyik törzsszurkoló „igazoltan” hiányzik, mivel néhány hete töltötte be a 60. életévét így a Puskás Arénában a helyszínen követi a meccset, ahogy rengeteg munkácsi fiatal.
A szurkolótársaság korösszetétele önmagában is sokat elmondott a háborús Kárpátalja mindennapi valóságáról. Sok férfi, aki néhány évvel korábban még ugyanitt, ugyanazok mellett az asztalok mellett szurkolt a magyar válogatottnak, ma nincs Munkácson, vagy a mozgósítás miatt otthona rabja.
A meccs előtt mindebből keveset lehetett érezni. Előkerült a pálinka és a sör, ment a találgatás, milyen eredmény születhet, és a kezdő sípszóig a régi közös meccsnézések hangulata költözött vissza a terembe. A jókedvnek azonban a kimaradt magyar ziccerek és az ukrán válogatott gólja meglehetősen gyorsan véget vetettek. Ahogy telt az idő, egyre több lett a fejcsóválás és egyre kevesebb a bizakodó megjegyzés. A lefújáskor már nem sok ok maradt az ünneplésre.
Az 1–0-s ukrán győzelemmel véget érő találkozó után végül elhangzott egy kevésbé sportszakmai, a látottak alapján azonban annál találóbb mérkőzésértékelés is. Egy őszes halántékú úr röviden így foglalta össze a magyar válogatott aznapi teljesítményét:
– Olyan gyengék voltunk, mint a munkácsi sör!
A megjegyzést keserű nevetés fogadta. Sokan lógó orral indultak haza: a Cserkészház közönsége nem ilyen eredményt várt.
A futballban azonban hamar érkezik a következő lehetőség. A két válogatott október 5-én ismét találkozik. Az orosz–ukrán háború miatt Ukrajna továbbra sem tudja hazai pályán fogadni ellenfeleit, ezért a visszavágót semleges helyszínen, a szlovákiai Nagyszombaton, azaz Trnavában, az Anton Malatinský Stadionban rendezik meg. Ott a magyar válogatottnak lehetősége nyílik visszavágni a budapesti vereségért.
A munkácsi este pedig addigra már maga is egy újabb történetté válik a sok közül.
A hagymások és heringesek egykori rangadóitól a Ferencváros kárpátaljai vendégjátékán és a független Ukrajna első válogatott mérkőzésén át az árvízi segélymeccsig, majd a háború árnyékában megtartott közös meccsnézésig ugyanaz a szál húzódik végig: a futball ezen a vidéken jóval többet jelent kilencven perc játéknál.
Emlékeket, családi történeteket, városokat és nemzedékeket köt össze – és időnként még ott is hidat épít, ahol a történelem újra meg újra határokat húz.
