A Makkosjánosit is sújtó viharban szinte az egész településen megsérültek a háztetők, kidőlt fák torlaszolták el az utakat, villanyoszlopok rongálódtak meg. A helyreállítás azóta sokat haladt, a házak többsége ismét lakható, de néhány súlyos esetben továbbra is külső segítségre várnak. Bakos Erzsébet, Makkosjánosi elöljárója szerint a pusztítás lelki nyomot is hagyott az emberekben: egy-egy újabb eső vagy erősebb szél ma is felidézi bennük a történteket. Ugyanakkor úgy látja, a háborús évek alatt kialakult összetartás most ismét megmutatta az erejét.
Simon Rita
– Hol tart most Makkosjánosiban a viharkárok helyreállítása?
– A házak helyreállítása szépen haladt, szinte mindegyik ismét lakható. A Máltai Szeretetszolgálattól is kaptunk segítséget. Személyesen kijöttek, segítettek a kidőlt fák, nagyobb ágak feldarabolásában. A helyiek és a városházához tartozó munkások is részt vettek a kárelhárításban, ami nagy segítség volt.
– A vihar utáni első órákban mennyire sikerült gyorsan reagálni?
– Az utakra dőlt fákat már azon az éjszakán eltakarítottuk, ezért az utak viszonylag hamar újra járhatóvá váltak. Makkosjánosiban volt például egy nagy, egészséges fenyő, amely keresztbe dőlt az úton és két villanyoszlopot is teljesen megrongált. Ott nagyon gyors döntést kellett hozni: a fát el kellett vágni és el kellett távolítani, még akkor is, ha tudtuk, hogy emiatt egy ideig nem lesz áram. Más döntést nem lehetett hozni, mert a fa veszélyes volt, akár emberéletet is veszélyeztethetett. Balazséron már másnapra visszakapcsolták az áramszolgáltatást, Makkosjánosiban pedig nagyjából másfél-két nap alatt állt helyre. Az internetszolgáltatással hosszabb ideig voltak problémák, de azon is folyamatosan dolgoztak a szakemberek.
– Hány család jelezte hivatalosan, hogy kára keletkezett?
– Ötvenhat kárigény érkezett hozzánk. Ezeket a városházán elbírálták és valamennyit elfogadták. Az érintett családok fejenként háromezer hrivnya támogatást kapnak. Természetesen tudjuk, hogy ez az összeg önmagában nem fedezi a tényleges helyreállítás költségeit, ezért keressük a további lehetőségeket is. Reménykedünk abban, hogy állami szintről is érkezik támogatás, és külföldi segítségre is számíthatunk.
– Mennyire viselte meg lelkileg a helyieket a vihar?
– Nagyon. Ezt azóta is látni lehet az embereken. Minden újabb esőzésnél félünk. Ha feltámad a szél, szinte automatikusan előjön az érzés, hogy csak nehogy még egyszer megtörténjen ugyanaz. Nemrég ismét volt egy szelesebb, esős délután, és rögtön látszott az embereken a feszültség. Ugyanakkor azt is érzem, hogy a háború nagyon összekovácsolta azokat, akik itthon maradtak. Az emberek próbálnak egymásnak segíteni. Ha valakinek nincs a családban olyan férfi, aki fel tudna mászni a tetőre vagy el tudna végezni egy nehezebb munkát, a szomszéd segít, vagy legalább megmondják neki, kihez forduljon, hol találhat szakembert.
– A fizikai károk felszámolása után mi maradt még hátra?
– A nagyobb munkák jelentős részén már túl vagyunk, de vannak még kidőlt fák és ágak, amelyeket el kell szállítani, az árkok széleit teljesen meg kell tisztítani. És természetesen azoknál a házaknál is meg kell találni a megoldást, ahol komolyabb szerkezeti kár keletkezett. Balazsér is hozzánk tartozik, a két faluban jelenleg körülbelül 1800 ember élhet. Egy ilyen közösség számára egy ekkora vihar mindenkit érint valamilyen módon, akkor is, ha nem minden házban keletkezett ugyanolyan súlyos kár.
– A vihar után egy gólyafiókát is menteniük kellett.
– Egy kéményen volt a gólyafészek, és a viharban az is megsérült. Az egyik kis gólya beszorult, és nem tudott elrepülni. Nagyon meg volt rémülve. Talán még jobban, mint mi. Végül sikerült kiszabadítanunk, utána felvettük a kapcsolatot egy lembergi állatkórházzal, végül pedig a helyi dínópark fogadta be, ahol lábadozhat. A kis gólya szülei még két-három napig köröztek a környéken, aztán mivel a fészkük megsemmisült, elrepültek.
