Elhivatott, nyitott és alázatos. Harmincéves lelkészi szolgálata során megtanulta, hogy a másik ember meghallgatása sokszor többet ér minden tanácsnál. Olyan személy, aki ugyan ragaszkodik az elképzeléseihez, de ésszerű érvek mentén kész a kompromisszumra. Életét és hivatását mélyen áthatja a hite, amely számára nemcsak útmutatás, hanem a nehéz időszakokban biztos kapaszkodót is jelent. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Nagy István, a Kisgejőci és Korláthelmeci Református Egyházközség lelkipásztora, az Ungi Református Egyházmegye lelkészi főjegyzője.
Varga Brigitta
– Mi a legkedvesebb gyermekkori emléke?
– Gyerekkoromban tele volt az utca gyerekekkel. Sokszor késő estig kint voltunk, együtt játszottunk, gumiztunk, labdáztunk, tollasoztunk. Akkor még a gyerekek nem a telefont nyomkodták egész nap, hanem valóban gyerekek voltak. Ma már lassan a kétéves is inkább felnőttek társaságában van, mert sokszor jobban kezeli a telefont, mint én. Nekem ezért is kedves emlék az a korszak, amikor az utcán összegyűltünk, és természetes volt, hogy együtt töltöttük az időt.
– Meséljen magáról!
– Ráton születtem, ott jártam a nyolc általánost, majd Volócon tanultam tovább, rádió- és tévészerelőnek. Akkor még teljesen más világ volt, más lehetőségekkel, mint amilyenek ma vannak. Én pedig eredetileg teljesen más szakmában képzeltem el magam.
– Hol kezdte pályafutását?
– 1989-ben fejeztem be a szakiskolát. Utána egy évig az ungvári tévénél dolgoztam, így egy rövid időre a szakmámban helyezkedtem el. Ezt követően fél évig Ráton, az Ungvári Rádiógyár egyik kirendeltségén dolgoztam. Ott a Zsigulikba készítettünk indexreléket. Ezután, 1991-ben kerültem a teológiára.
– Mi szólította meg, hogyan került a teológiára?
– Én úgy szoktam mondani, hogy nem hagyott békét a „főnök”, vagyis erős elhívást kaptam az Istentől. Sokat jártam Ráton Miklós bácsihoz, az elődömhöz, tévét szerelni, és közben gyakran beszélgettünk erről az elhívásról. Egy idő után pedig megszületett bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha ezt az utat választanám.
– Családjának volt erre ráhatása, esetleg ők terelték erre az útra?
– Abban az időben annyira nem volt jellemző, hogy a gyerekek vallásos nevelést kapjanak. Hittanórák nem voltak, templomba pedig főleg nagy ünnepeken jártunk. A nagymamám volt az, aki bibliaolvasó, imádkozó ember volt. Mindkét nagyszülőm anyai ágon római katolikus volt, apai ágon pedig reformátusok voltunk. Tehát a hit jelen volt a családunk életében, de nem hangzott el soha: neked lelkésznek kell lenned. Ez inkább később alakult ki bennem. 1996-ban fejeztem be a teológiát Budapesten.
– Hol volt az első szolgálati helye?
– 1996. szeptember 29-én neveztek ki segédlelkésznek. Ráton, Szürtében, Kisgejőcön és Nagygejőcön szolgáltam egyszerre. 1997-ben pedig Korláthelmecen kezdtem hirdetni az igét.
– Idén 30 éve, hogy református papként szolgál.
– Harminc éve fejeztem be a teológiát, harminc éve vagyok lelkész, és harminc éve szolgálok a kárpátaljai gyülekezetekben. Ha az ember kimondja, hogy harminc év, talán maga is meglepődik rajta, milyen gyorsan elrepült ez az idő.
– Soha nem bánta meg a döntését, hogy ezt a hivatást választotta?
– Elég erős volt bennem az elhívás, ezért valóban hivatásként élem meg a szolgálatot. Nem egyszerűen egy munkának tekintem, amit az ember reggel elkezd, majd délután befejez. Ez egy olyan életút, amelyben benne van az ember egész személyisége. Éppen ezért soha nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam.
– Mi a legnehezebb része a munkájának?
– Nincs olyan, hogy egyetlen legnehezebb része lenne. Én például még ma is, amikor konfirmáltatok, érzem a gyomorideget. Ugyanez megvan akkor is, amikor fel kell mennem a szószékre, továbbá temetni vagy esketni kell. Ez nem múlt el az évek során, nem lehet megszokásból végezni. Minden szolgálatnak megvan a maga súlya és felelőssége. Függetlenül attól is, hogy magyarul vagy ukránul kell azt végeznem.
– Ön mit tanult a hívektől az évek során?
– Alázatot. Alázat nélkül ezt a szolgálatot nem lehet csinálni. Sőt, nem is szabad. A lelkésznek is elsősorban embernek kell lennie. Az, hogy hirdethetem az Isten igéjét, egy feladat, egy munka, egy elhívás, és ennek van egy útja, amelyet az én számomra kijelölt az Isten. A hívek között az ember nagyon sok mindennel találkozik, és közben maga is tanul. Megtanulja, hogy nem állhat mindenki fölött, és nem gondolhatja azt, hogy mindig neki van igaza.
– Mikor fogy el a türelme?
– Ha ki is hoznak a sodromból, mindenki tudja rólam, hogy én hirtelen fellángolok, de aztán rögtön le is csillapodom. Ha valakit megszidok, azt is tudják, hogy a következő pillanatban már megölelgetem. Nem vagyok haragtartó.
– Ha valami nem az elképzelése szerint alakul, sokáig rágódik a történteken?
– Ez attól is függ, hogy az adott elképzelés szerintem mit szolgált volna. Az évek alatt azonban megtanultam, hogy annak is megvan az oka, ami nem úgy történt, ahogyan én elképzeltem. A Jóisten mindennel tanítja az embert, legyen az jó vagy rossz. Persze nem egyszerű felfedezni azt, hogy valami valóban Isten akarata volt-e, vagy csak az, amit én szerettem volna. De általában, ha az ember alázattal tekint vissza az életére, utólag felfedezi benne Isten akaratát. Sokszor csak később értjük meg, miért alakult valami úgy, ahogy.
– Nagyon sok személlyel találkozott pályafutása során. Sikerül kiismerni az embereket?
– Szerintem bizonyos szempontból sikerült. De a mai világ hozott egy olyan helyzetet, amely során olyan dolgokat hoz ki az emberből, hogy nemcsak a mellette álló, hanem sokszor még saját maga is meglepődik rajta. Olyan világ vesz most körül bennünket, amelyben a következő szellő már teljesen a másik oldalra fordíthat. Változnak a körülmények, változnak az emberek reakciói is, ezért talán ma még nehezebb megmondani, ki hogyan fog viselkedni egy adott helyzetben.
– Hogyan lehet megszólítani ebben a nehéz időben az embert?
– Ki kell tartani egymás mellett. Szerintem erre van a legtöbb embernek a legnagyobb szüksége: hogy legyen valaki, aki meghallgatja. Nem kell mindig szólni, mert sokszor éppen a szó ront a helyzeten. Tudni kell meghallgatni a másikat úgy, ahogy Isten is meghallgat minket az imádságon keresztül. De ahhoz, hogy az illető rájöjjön arra, hogy Isten is meghallgatja őt, először szerintem olyan embert kell találnia, aki őt meghallgatja. Sokszor nem nagy dolgokra van szükség, hanem egyszerűen arra, hogy valaki ott legyen a másik mellett.
– Mivel deríthető jókedvre?
– Egy szem csokoládéval is. A konfirmandusaim tudják, hogy ha nem tanulnak, és hoznak egy szem csokit, akkor már nem haragszom rájuk annyira. Engem egyébként nagyon könnyen le lehet venni a lábamról. Talán ez a legnagyobb gyengeségem. Nem kell ehhez nagy dolog, néha egy egészen apró gesztus is elég.
– Könnyen meggyőzhető?
– Ragaszkodom a terveimhez, de amennyiben valaki nyitottan, alázatosan és ésszerű érvekkel áll elő, hajlamos vagyok a kompromisszumra.
– Szigorú?
– Próbálok, de nem megy úgy, ahogy szeretném. Nem tudok igazán szigorú lenni, szerintem. Ha valaki kéréssel fordul hozzám, lehetőségemhez és erőmhöz mérten igyekszem mindig segíteni.
– Volt olyan időszak, amikor a hite nem erősödött, hanem inkább kérdésekké vált?
– Nem úgy mondanám, hogy kérdésekké vált, de mint minden embernek, nekem is volt olyan időszakom, amikor meggyengült. Azt hiszem, ezt senki nem kerülheti el teljesen. A hitben is vannak erősebb és gyengébb időszakok.
– És mi segítette át ezen az időszakon?
– Mindig adott az Isten olyan igéket, amelyek megmutatták, hogy mit kell cselekednem. Ezek segítettek továbbmenni és megmutatták, mit kell cselekednem.
– Mit szeretne még kipróbálni?
– Szeretem a vallási vonatkozású helyeket felkeresni. Rómában már voltam, Jeruzsálembe szeretnék még eljutni. Egyébként nincs más nagy vágyam az élettől. Kaptam az Istentől gyermekeket, már menyem is van, van két jó gyülekezetem is. Hálás vagyok azért, ami adatott.
– Meséljen a családjáról!
– 1998-ban házasodtam meg, majd 2014-ben mondták ki a válásunkat. Ez idő alatt három gyermekünk született: Dániel, Gábor és Eszter.
– Hogyan kezeli a konfliktusokat?
– Igyekszem megoldani. Ha valami adódik, akkor nem az a megoldás, hogy a szőnyeg alá söpörjük, hanem meg kell beszélni, tisztázni kell az esetleges félreértéseket. Én úgy tartom, hogy mindent meg lehet beszélni, csak akarni kell. Nem biztos, hogy mindig sikerül, de meg kell próbálni.
– Ha akad egy kis szabadideje, azt mivel tölti?
– Olvasok. Csendben, magányban. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit. Nem feltétlenül kell hozzá különleges program, egyszerűen jó egy kicsit elvonulni.
– Koránkelő?
– Korán kelek, és korán is fekszem le aludni. Ez mindig is így volt, jobban szeretem a korai kezdést és azt is, ha este időben nyugovóra térek.
– Van kedvenc igeverse?
– Amikor elmentem a teológiára, az egyik osztálytársnőnk rendezett egy ismerkedési estet, és mindenki székén volt egy-egy igevers. Nekem a Filippiekhez írt levél 4. fejezetének 13. verse jutott: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Ez az ige az egész életemet végigkísérte, és sokszor jelentett kapaszkodót. Sok olyan helyzet volt az elmúlt harminc évben, amikor vissza tudtam nyúlni ehhez az igéhez.
– Mi az, amiért a leghálásabb?
– Az eltelt évekért. Azért, hogy szolgálhattam. Harminc év után talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit az ember el tud mondani.
