„Légy örömmondó békekövet…” – zendült fel a técsői református templomban az ének, s vele együtt valami csendes, mégis erőt adó bizonyosság is megérkezett a szívekbe a Máramaros-Ugocsai Református Egyházmegye nőszövetségének tavaszi csendesnapján. Az alkalom középpontjában ezúttal a család állt – az a hely, ahol a legnehezebb, mégis a legáldottabb a magvetés szolgálata.
A Magvetés a családban témájára felfűzött csendesnap résztvevőit Mecséri Mónika, a megyei nőszövetség titkára és László Károly helyi lelkipásztor köszöntötte, Isten gazdag áldását kérve az együttlétre. Már az első pillanatokban érezhető volt: ez a nap nem csupán előadások sora lesz, hanem lelki megerősítés azoknak, akik vetnek – gyakran könnyek között, imádságban, reménységgel.
A nyitóáhítatban Gál Lajos szeghalmi lelkipásztor az 1Mózes 29. fejezete alapján Jákób, Lea és Ráhel történetén keresztül mutatott rá Isten formáló munkájára. Az igehirdetés arra emlékeztetett: Isten nem véletlenül helyez mellénk nehéz embereket, nehéz élethelyzeteket. Az Úr ezek által farag, tisztít, alakít bennünket. A fájdalmak, a meg nem értettség, a csalódások között is ott munkál az Ő kegyelme. Mert Isten meglátja a megvetettet, lehajol a megalázotthoz, és éppen az emberi törések között mutatja meg leginkább irgalmát. Ahol megsokasodik a bűn, ott még inkább túlárad a kegyelem – nem azért, hogy a bűnnek helyet adjunk, hanem hogy meglássuk: Isten a legkuszább emberi történetekben is rendet tud teremteni.
A nap főelőadását Nagy Zita pedagógus, fancsikai hitoktató tartotta, aki őszinte személyességgel és mély hittel szólt a családban végzett magvetés nehéz, mégis szent szolgálatáról. Előadásának egyik legfontosabb üzenete az volt: a magvetés soha nem a mi érdemünk. Az igazi Magvető maga az Úr, mi csupán kegyelemből lehetünk munkatársai ebben a szolgálatban.
A családban vetni a legnehezebb – hangzott el –, mert ott szeretnénk leginkább látni a gyümölcsöt. Ott fáj legjobban, ha a mag sokáig rejtve marad a föld alatt. Ott nehéz türelmesnek maradni, amikor úgy tűnik, a vetés hiábavaló. De Isten országában nincs elveszett mag. A magvető dolga nem a növekedés kierőszakolása, hanem a hűség. Vetni alkalmas és alkalmatlan időben, könnyű és nehéz napokon, reménységgel és kitartással – a növekedést Isten adja.
Az előadó felidézte a kilencvenes évek lelki ébredését, amikor a nehézségek ellenére sok fiatal fordult Isten felé. Emlékeztetett: ma sem várhatunk kedvezőbb időkre. Nem mondhatjuk, hogy majd egyszer, ha könnyebb lesz. A magvetés ideje mindig most van. A családban, a gyermekeink között, a hétköznapok egyszerű, sokszor fáradt pillanataiban. Mert Isten ma is ugyanaz, és ma is képes csodát tenni.
Megrendítő bizonyságtétellel szolgált Kiss Lívia, a Sámuel Alapítvány égisze alatt működő viski családtípusú gyermekotthon édesanyja, aki férjével húsz éve él házasságban, s két saját gyermekük mellett még kilencet neveltek fel szeretetben, hitben, szolgálatban. Szavai különös súllyal szóltak minden jelenlévőhöz, hiszen a mindennapok csendes, gyakran láthatatlan magvetéséről tett tanúságot. Elmondta: amikor elindultak ezen az úton, tele voltak kérdésekkel és aggodalmakkal. Nem tudták, elegendők lesznek-e, képesek lesznek-e helytállni. De Isten újra és újra megerősítette őket abban, hogy az alkalmasság nem belőlük fakad, hanem Tőle. „Elhívásunkkor nem azt mondta Isten, hogy tökéletessé tesz, hanem hogy alkalmassá” – fogalmazott. Ahogy a gyermekek felnőttek, s többen már kirepültek a családi fészekből, egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennük a kérdés: vajon jó magvetők voltak-e? Vajon elég volt-e, amit adtak? A válasz azonban nem a tökéletességben rejlik, hanem a hűségben. Isten nem tökéletes szülőket keres, hanem engedelmeseket, akik nap mint nap újra kezükbe veszik a magot, és vetnek.
Kiss Lívia bizonyságtétele különösen fontos figyelmeztetést hordozott minden szülő számára: a magvetés nem ér véget akkor, amikor a gyermek felnő. A kisgyermekkorban elhintett igei magok tovább élnek, de a szülői szolgálat nem zárul le azzal, hogy a gyermek kilép a családi házból. „Reggel fogj a magvetéshez, és ne pihentesd a kezed este sem” (Préd 11,6) – idézte az igét, hozzátéve: ha gyermekeink felnőttek is, imára kulcsolt kezeinket akkor sem engedhetjük le. Mert a szülői magvetés egyik legmélyebb formája az imádság. Amikor már nem tudunk helyettük dönteni, amikor nem tudjuk őket megóvni minden sebző úttól, akkor is van mit tennünk: imádkozni értük. Csendben, kitartóan, hűséggel. Sokszor éppen ez a legnehezebb és legáldottabb szolgálat – elengedni őket, de soha nem leengedni az értük összekulcsolt kezeket.
A csendesnap zárásaként Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke arra buzdította a jelenlévőket, hogy ne fáradjanak bele a vetésbe. Az igemagot akkor is vetni kell, ha az idő kedvezőtlen, ha a széljárás bizonytalan, ha a körülmények nem ideálisak. A hit emberei előttünk sem vártak tökéletes időkre: mentek, vetettek, bíztak. És ma már láthatók a gyümölcsök. Isten ma is ezt várja népétől: kérjük el Tőle naponta az erőt, és vessük a magot fáradhatatlanul, elsősorban a saját családjainkban, majd a ránk bízott világban. Hittel, türelemmel, szeretettel.
A csendesnap lelki gazdagságát a técsői hittanos gyermekek és a Técsői Református Líceum diákjainak szolgálata tette teljessé, akik versekkel, énekekkel és jelenlétükkel is megerősítették: a magvetés nem hiábavaló.
