Vannak emberek, akik csendben, mégis hatalmas erővel formálják a körülöttük lévő világot. Dobán Dorina lelkésznő számára a segítségnyújtás nem ismer határokat: legyen szó a legkisebbekről, a koraszülöttek számára indított gyűjtésekről, vagy a társadalom szélére rekedt hajléktalanok támogatásáról, ő ott áll a rászorulók mellett. Egy asszony, aki nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is szolgál. Aki még először nem tudta hová viszi az útja, de Isten rátalált és karjaiba zárta. A botfalvai, bátfai és pallói református gyülekezetek beosztott lelkipásztorával beszélgetettünk.
Szanyi P. Vanda, gyakornok
– Hogyan jutott el odáig, hogy a lelkészi hivatást válassza, és mit jelent Önnek ma ez a szolgálat?
– Mondhatnánk, hogy események, pillanatok, igei üzenetek sorozata, de mindezt úgy kell elképzelni, hogy nem a sors, nem emberek, nem az élet és élethelyzet, vagy valami magasabb rendű valami irányította, hanem szó szerint az Úristen, aki a Teremtő, Gondviselő és Megváltó Isten. Ezért úgy igazából nem is találtam meg a magyarázatot rá, hogyan jutottam el odáig, hogy teológiát tanulok, hiszen teljesen más adottságaim, más természetem, tervem, utam volt. Egyáltalán nem a tehetségemnek megfelelő volt ez az irány, de Isten ezt másként gondolta, talán azért, hogy ne legyek öntelt és büszke, s mindig tudjak alázatos és szelíd maradni. Ma is azt jelenti számomra ez a szolgálat, amit jelentett akkor, amikor megtértem, a szívemet átadtam az Úrnak. Akkor 13 évesen azt mondtam, hogy mindegy mi leszek, de Neki szeretnék szolgálni. Ma is Neki akarok szolgálni, nem embereknek, nem elvárásoknak, hanem annak az Istennek, akinek köszönhetek mindent.
– Milyen kihívásokkal találkozik egy fiatal lelkész a mai kárpátaljai falvakban?
– Fiatal lelkészként nekem az a legnagyobb nehézségem, hogy a falvakban már nagyon kevés a fiatal, és nagyon sok az idős ember. S mivel fiatal vagy, a legnehezebb belegondolni, tudni, érteni azt, hogy milyen az időseknek megélni a mindennapokat.
– Hogyan változtatta meg a háború a gyülekezetek, a családok és általában az emberek mindennapjait?
– A háború azok életét változtatta meg leginkább, akik ott élnek, ahol aktív harci cselekmények, támadások történnek naponta. Azok életét, akik elvesztették házukat, szülőföldjükről el kellett meneküljenek, akiknek gyermekük, szüleik, férjük a háború áldozatává váltak. S azokat a családokat érinti Kárpátalján, amelyekben a férfiak életét féltik a katonai szolgálat miatt. Emberek lettek „jobbakká”, mert tudnak segíteni, mások problémáit meg tudják látni, és emberek lettek „rosszabbakká”, akiket nem érdekelnek mások, csak a maguk java, élete. S emberek lettek „keményebbé” olyan értelemben, hogy Istent hibáztatják, kérik számon a háború szörnyűségei miatt.
– Mit tart ma a legfontosabb feladatának a közösségépítésben, különösen a fiatalok megszólításában?
– A közösség építésben a legfontosabb, hogy nem én teszem, nem az én erőmön, ügyességemen múlik, hanem Isten az, aki építheti, tőle kell kérni vezetést, erőt, bölcsességet. A fiatalok életében nagyon fontos lenne, hogy a szülőktől lássanak jó példát, hogy a szülő a helyén legyen, Isten törvényei szerint nevelje gyermekét. Akkor könnyebb megszólítani, elérni a fiatalokat, ha van egy alap.
– Mi az, ami a nehézségek ellenére erőt ad, és miért érdemes ma is Kárpátalján közösséget építeni?
– Isten az, aki erőt, s az, hogy nem egyedül szolgálok, hanem mi együtt szolgálunk, mint család. Megerősítenek azok is, akik felé szolgálunk, ha látjuk hogy valaminek örülnek, valamivel segítettünk. Ha van visszajelzés. S a gyerekalkalmak, az év csúcspontja nálunk a nyári vakációs bibliahét. Nagyon jó megtapasztalni, hogy igazán kicsi gyerekek is megtanulják az énekeket, imádságokat. A közös gyülekezeti alkalmak is feltöltenek, amikor van egy kézműves-foglalkozás, egy kirándulás, egy közös étkezés a gyülekezet tagjaival, ezek megerősítenek lelkileg. Mert ilyenkor érezzük, hogy nagy család vagyunk, Krisztus a fő, mi pedig a tagjai.
