A gálocsi református templom tágas udvarát sudár fenyőfák ölelik körbe, az épülethez közeledve pedig kellemes virágillat fogadja az érkezőt. Odabent a padsorok még üresek, a falak között mély csend honol. Kint melegen süt a nap, a templomban azonban kellemesen hűvös van. A belső tér tiszta, egyszerű és otthonos.
Szanyi P Vanda, gyakornok
Nem sokkal az istentisztelet kezdete előtt járunk. A harangszó után lassan megérkeznek a gyülekezet tagjai, és sorra elfoglalják helyüket a padsorokban. Bár a gálocsi református közösség mára jelentősen megfogyatkozott, vasárnaponként és keddenként ma is összegyűlnek a templomban, hogy közösen hallgassák Isten igéjét és együtt adjanak hálát.
A gálocsi református gyülekezet története évszázadokra nyúlik vissza: már a 16. század közepétől létezik református közösség a településen. A ma is álló kőtemplom 1910-re készült el, abban az időszakban, amikor Gecse Géza szolgált a gyülekezet lelkipásztoraként, 1896 és 1930 között.
Kovács Attila lelkipásztor elmondása szerint a jelenlegi épület már a gálocsi reformátusok harmadik temploma. Korábban legalább két fatemplom szolgálta a közösséget, amelyek a település más részén álltak. A gyülekezet ezeket az épületeket többször felújította és átalakította, majd végül lebontotta. Ezt követően épült fel a ma is álló kőtemplom.
A tiszteletes számára azonban egy templom valódi értékét nem csupán maga az épület jelenti.
– Nagyon nyílt szívűek az emberek, és ez a legfontosabb. Minden templom éke az a gyülekezet, amely megtölti, és amely Istent magasztalja, dicséri benne. Ennek a templomnak a gálocsi gyülekezet a legnagyobb szépsége és legnagyobb ékessége – fogalmaz Kovács Attila.
A gálocsiak ragaszkodnak templomukhoz.
Lassan megérkezik a gyülekezet egyik presbitere, Kára Marianna is, aki régóta tagja a közösségnek. Ahogy körbenézünk, arról mesél, mennyi munka húzódik meg a vasárnapi alkalmak és a közös ünnepek mögött. A templom és a parókia rendben tartása nagyrészt a közösség tagjainak összefogásán múlik.
– A gyülekezetünk összetartó, öten vagyunk presbiterek a gondnok asszonnyal és a pénztárnokkal együtt. Igaz, kis gyülekezetünk van, de összetartó. Ha lehetőségünk van rá, rendezvényeket is szervezünk. Sajnos nagyon kevesen maradtunk, de összefogunk, és nem adjuk fel – mondja.
A kitartásra szükség is van, hiszen az épület állapota egyre több gondot okoz. Kára Marianna szerint különösen a templom tornya szorulna sürgős felújításra.
– Nagyon sok nehézségünk van, a templom nincs a legjobb állapotban. A tornyot már nagyon fel kellene újítani. Segítséget ígértek, de eddig nem lett belőle semmi. A parókiát viszont fenn tudjuk tartani, belül újítgatjuk, tisztaság van, télen ott tartjuk az istentiszteleteket.
A jövőről beszélve a remény és az imádság kerül előtérbe.
– Reménykedünk, hogy vége lesz már a háborúnak, és a gyerekeket újra közelebb tudjuk magunkhoz. Imádkozunk és reménykedünk – teszi hozzá.
Kicsit hátrébb, az egyik padban ül le a gyülekezet legidősebb tagja, Pasztellák Margit, aki immár 71 éve jár ebbe a templomba. Csendesen körbenéz, majd szinte azonnal megelevenednek előtte a régi idők. Emlékszik arra, milyen volt gyermekkorában templomba járni, hogyan készültek az ünnepekre, és milyen érzés volt látni a zsúfolásig megtelt padsorokat. Első templomi élményei még Bátfához kötődnek.
– Hétéves voltam, amikor még Bátfán jártam templomba. Akkoriban tiltották a templomba járást, ezért minden vasárnap este volt istentisztelet. Én mindig besurrantam, de sokszor csak két-három idős asszony volt ott. Tizennégy évesen konfirmáltam a bátfai református templomban, utána pedig itt, Gálocson folytattam. Régen tiltottak minden Istennel kapcsolatos dolgot: az istentiszteletet, az ünnepeket és a templomba járást. Most már szabadon járhatunk – idézi fel.
Az úrvacsoraosztás régi hagyománya máig megmaradt a gyülekezetben. Más szokások azonban a közösség fogyatkozásával lassan háttérbe szorultak.
– Az ünnepeken régen sok fiatal volt, sokat verseltek és énekeltek. Most már nagyon kevesen vannak, így ez a szokás lassan elmaradt. Régen a nagy ünnepeken teljesen megtelt a templom, annyira, hogy még kint is álltak az emberek, mert bent már nem volt hely leülni – meséli.
Személyes emlékei között a nehezebb időszakok is helyet kapnak. Volt idő, amikor vasárnaponként is dolgoznia kellett, miközben mások Isten házába igyekeztek.
– Én hordtam ki az újságot vasárnaponként. Amikor kezdődött az istentisztelet, láttam, hogy mások a templomba mennek, de én nem tudtam velük tartani, mert a munkámat végeztem.
A legnagyobb változásnak azt tartja, hogy ma már senki nem tiltja meg a vallás gyakorlását. A gyülekezeti alkalmakra rendszeresen jár, igyekszik egyetlen alkalmat sem kihagyni. A szabadság mellett azonban egy másik, sokkal fájdalmasabb változást is megtapasztaltak az elmúlt évtizedekben.
– Nagyon sokan elmentek itthonról azok közül, akik a közösség részei voltak. Nagyon megfogyatkoztunk – mondja.
A gálocsi református templomban közben lassan mindenki elfoglalja a helyét. A padsorok már nem olyan zsúfoltak, mint Pasztellák Margit gyermekkorában. A közösség azonban ma is őrzi mindazt, amit elődeitől kapott. Több évszázados múlt, személyes emlékek, kitartó munka, hit és összetartozás kapcsolódik össze a falak között.
A harangszó elcsendesedik, kezdődik az istentisztelet. A régi templom pedig ismét megtelik azzal, amit Kovács Attila lelkipásztor a legnagyobb ékességének nevezett: a gálocsi gyülekezettel.
